Szekszárd is megvolt a kollégáknak, mint vörösboros borvidék, és szintén ennyi. Hogy ma már talán a legjelentősebb hazai kékfrankosok itt készülnek (elnézést Eger és Sopron, és az lenne a legjobb, ha a „talán” helyett az „egyik” jelzőt kellett volna írnom), és, hogy a borvidék igen erős a francia, főként a bordói fajtákat tekintve is, ez sem volt meg.
A kadarka pedig abszolút sötét ló.
Ez a nap is a kicsi-közepes-nagy hármas jegyében telik, viszont az irány most fordított: ha már földrajzilag is útba esik, és erősek a francia fajtákban, akkor előbb a nagy jön, hogy utána a kicsi, majd a közepessel zárjuk.
A Szeleshát birtok megmutatta Szekszárd sokféleségét, ahogy az a kóstolt borokon is látszik. Utána pedig a vásárolt mennyiségek és a pénztárcák kinyílásai alapján azt a következtetést lehetett levonni, hogy Szeleshát ezt a sokféleséget egyértelműen best buy borokkal mutatta meg.
Külön újdonság volt, hogy az egy tagban lévő birtok a kiváló állapotú dűlőúton busszal is bejárható volt, így az utolsó napon a helyszíni látogatást egy birtoktúra is színesítette.
Valamint a hölgyek is: az eddig eléggé maszkulin túra utolsó napján ugyanis előbb Rosta Krisztina, majd pedig a következő pincénél Sebestyén Csilla kalauzolt minket – és bátran kijelenthető, varázsolta el a társaságot.
Igen, Csilla következett, és a Sebestyén Pince. Meg a Bikavérek, mindjárt három is, de előtte, még a kiváló időben a szabad tér alatt tartott bemutató alatt mindenki megkóstolhatta élete első kadarkáját (már persze rajtam kívül). És tetszett.
A fűszeres magyar pinot. Ők mondták.
A kijelentést, hogy ez milyen jó egy igazi magyar halászléhez, már nehezebb volt hová tenni – itt gondoltam nem először arra, hogy legközelebb a túra gasztro vonalát erősíteni kell, még, ha ez a boros rész (mennyiségi) rovására is megy (időhiány miatt) merthogy tényleg nagyon szép étel-ital párosításokat lehet felépíteni ezekhez a borokhoz.
Az utolsó napon, a rövid szakaszok miatt volt idő a tájra is: a buszos dűlőtúra és Csilla szabadtéri fogadása után adta magát a lehetőség: Heimannékhoz konkrétan az Iván-völgyben gyalogoljunk fel – ez tetszett is a maradék csapatnak, el is fáradt benne, hogy azt Zoltán (az ifjabb) sármja, majd pincevezetése is elbűvölje őket. A kocka alakú, fémmel borított fedett betonkádak, meg az amforák jelentették az újabb nóvumot a Fekete Pince „tojásai”, no, meg Riczu Tamás „küvé”, azaz, magyar, francia és amerikai dongából előállított tölgyfa hordói után.
No, és a kékfrankosok – a családi presztízst és bevételi alapot képező Barbár és Merlot után kóstolt két kadarka és két kékfrankos minden kétséget eloszlatott e két fajta minősége és jövője felől, pláne, hogy a folyamat, a helyben történő kóstoltatás és meggyőzés a legjobb marketing eszköz a fogyasztásra és vásárlásra, Zoltán szerint. Éppen ezért erősítenek ők (is) folyamatosan erre a vonalra.
Aki pedig azt hiszi, ezzel vége, az téved. De előbb a szekszárdi borok, sorrendben.
Merthogy a lecsökkent számú csapat visszatért a villányi szállásra – páran kihasználták, hogy Szekszárdtól Bécsig folyamatosan autópályán lehet haladni, és vasárnap nem több, mint 3,5 óra az út – figyelem, szekszárdi borosgazdák, pincészetek, ez elég fontos információnak tűnik. De aztán azonnal is folytatta ez a csapat az esti blokkot. Egy vacsorával a Szende Pincénél, majd zárásként a szálláson egy kékfrankos mesterkurzussal.
A vacsoráról itt azért kell szót ejteni, mert a következő heti Márton-nap okán, ami a burgenlandiak számára nem egyszerűen Márton-nap, hanem a tartományi védőszent ünnepe is, szóval ezen nap okán libacombos vacsorát kaptunk – teljes megelégedésére még a legkényesebb burgenlandi ínyenceknek is. Hozzá kell tenni, előzetesen volt egy kis félsz bennem, hogy három este tömény, magyaros jellegű étkeket fogunk enni, de mindenkinek az előzetes várakozását is felülmúlta a vendéglátásnak ez a gasztro vonala is – úgyhogy, újabb fontos info, nem esnek kétségbe a határokon túl sem a folyamatos magyaros koszttól, ha az kellő színvonalú.
Ráadásként még egy négyes borsor is várt minket Szendééknél, ami igazán nagy meglepetés volt, merthogy háromban álltunk meg, mégis négy lett belőle. Éljen.
A nap és az út zárása aztán az egész három napos, magyar borokkal ismerkedés egyik, ha nem a fénypontja lett.
Labancz Richárd egy parádés borsort válogatott össze (amit még a nap folyamán meg tudtunk toldani egy Tábornokkal meg egy Szívemmel), és egyben prezentálta is ezeket. A késő estébe nyúló kóstolón a magyar kékfrankos ha nem is ezer, de nagyon sok arcát mutatta meg, kezdve a sillertől a könnyedebb hangszerelésű, főként Balaton környéki borokon át a hosszabb (kis) hordóst érlelést is kapott nagyágyúkig. És, hogy melyik is a kékfrankos „magyar hangja”? Hát mindegyik, érkezett a válasz a külhoniaktól, akik többséggel a Szívemre és a sor végén kínált Wassmann Kékfrankosra tették a legtöbb voksot.
A nap összefoglalása: további két újabb fajta, három pincészet, egy vacsora és egy fajtakóstoló, összesen harminc bor.
A nap végén kóstolt borok
A három nap alatt összesen 25 fajta 97 borát kóstoltuk meg, összesen öt borvidékről. Talán sikerült egy kis áttekintést adni.