Hónap óta rágódom azon, hogy mi a magyar borújságírás jövője és mindig arra lyukadok ki, hogy nincs remény, előbb vagy utóbb mind megyünk a levesbe. Szerintetek is ennyire rossz a helyzet, vagy csak én nem látom a fától az erdőt?
Hetek óta rágódok ezen a baráti társaságban elhangzott mondaton: a helyi építési hatóság egyik munkatársa szerint „nem kell aggódni” a Somlón az építési engedélyektől eltérő kivitelezés miatt, mert „ott úgysem ellenőriznek semmit, annak nincs gazdája”.
Lengyel Balázs azt írja a Két Róma című visszaemlékezésében, hogy tudta, nem szabad többé Rómába mennie miután 1948-ban ott töltött pár hónapot, fiatalon és szerelmesen a feleségével, Nemes Nagy Ágnessel. A felismerés Plutarkhoszé, a megfogalmazást Hérakleitosznak köszönhetjük, nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba ugyebár. De vajon tényleg így van? És ha igen, nem arról lehet szó, hogy a saját emlékeinket merevítette változtathatatlannak hitt képpé az idő?