Amikor a képembe vágják, hogy mekkora baromság nem francia meg olasz, netán spanyol vagy menő újvilági (most épp új-zélandi a trendi) borvidékekkel foglalkozni, és hogy mit is akarok én Villánytól, Isztriától, Szerémségtől, vagy miért járom a világot csupán Suchá nad Parnou lankáitól a macedón hegyekig, csak azt tudom válaszolni: mert közép-európai vagyok.

Akkor most jól megy a Pécsi Borozónak? Ezt kérdezték tőlem nemrég egy vacsorán. Mit mondhattam? Sosem volt jobb. Hiszen még megvagyunk, ami 11 teljes évet és 44 kiadott lapszámot követően akár sikerként is elkönyvelhető.

Úgy emlékszem, az elmúlt tizenegy évben nem történt meg, hogy egy elkészített és megírt interjú kimaradt volna a Pécsi Borozóból. Készítettünk ugyanakkor nem egyet, kétszáznál is többet. Szólhatnék az újságíró felelősségéről, az interjúalany felelősségéről, de most a saját, szerkesztői szempontomból mesélem el a történetet, talán okulunk belőle mindahányan. Szerkesztői publicisztika az őszi számból.