Ünnepi aszúkóstolón jártam. Terítékre került, mintegy karácsonyi ajándékként, a két Szepsy dűlőszelektált aszú is, a Szent Tamás fogyasztói ára például 180 000 forint - mármint egy palack, nem egy hordó, szóval volt izgalom a kóstoló előtt!

Aligha gondoltam volna, amikor a legutóbbi rumkóstoló emlékmozaikját rakosgattam történetté a frangepánik lázat hozó illatában, hogy lényegében rövid időn belül bezár a bazár. Aztán körülvett bennünket valami alaktalan félelem, amely stációi, a félelem-dinamikának megfelelően váltogatták egymást: tanácstalan várakozás, eltúlzott rettegés, definiált realitás, megcsömörlött spleen, hurráoptimista végjáték-várás, most pedig valamiféle billegés, a hogyan tovább libikókáján. Bárhonnan vizsgálom a kialakult helyzetet, látható, hogy megváltoztunk, azaz más emberek lettünk, de félek, nem lesz elégséges a változás tartalmisága, valami valóban nagyszerűhöz.

Amikor a Jánosáldásra gondolunk, számos film utolsó képkockái pereghetnek le szemünk előtt, sokféle befejezés-lehetőség, amelyek végén nem a stáblistára fókuszálunk, nem is Babitsra, hanem Ady Endre. A cél feltétlenül szentesíti az eszközt, vagy még inkább a lehetőséget, hogy mit viszünk magunkkal, vagy bennünket visz-e majd valaki, a vállán haza, etc. De ez a hely, illetve a szöveg írójának meglett férfi kora (is), inkább már klasszikus értékekre, mintsem holmi májat és lelket tépő sátánfiakra koncentrál. Így lehet, hogy befejezések és Jánosáldások tekintetében a hosszan zengő, klasszikus értékek után ácsingózunk, minden másra ott a szenvedély, amely jó esetben halálos.