Nem panaszkodni szeretnék, de lassan nem férek el a boroktól. Több évtized mégolyha visszafogott gyűjtőszenvedélye, egy év majdnem teljes absztinencia, no meg persze azért az újonnan kapott/vásárolt borok megtöltik a kis pinceraktárt, a borospolcokat, a dolgozószobában komoly verseny alakult ki könyvek és palackok között, a lépcsőfordulót óvatosan veszem, merthát a ház minden hűvösebb zugába kartonok és borospolcok költöztek. Minden egyes takarításkor palackporolás közben olyan üzenetek érkeznek felém, miszerint jobb volt, amikor meg is ittam, nem csak a helyet foglalta. Nos, akkor ideje bontani.

Belgrád, erős szél, de a hajam még mindig tart. Vagy nem így szólt a közkedvelt reklám? Mindegy is. Kilencszáz bor megkóstolása után az ember nem feltétlenül borra vágyik, én is örömet mentem a szervezőkkel a Crvena Zvezda - Partizan Beograd kosárlabda Euroliga meccsre, főleg, hogy talán az egész világon nincs olyan hangulat a meccseken, mint Belgrádban. Aztán három órányi ordibálás és szurkolás után, amikor visszaértünk a hotelbe, ott ült Dashamir Elezi, egy albán kolléga és borral kínált. Elfogadtam. Jobbat nem is tehettem volna!