Sok borleírás úgy kezdődik, hogy elmondják a kedves kollegák, milyen nagynevű, fancy helyen, milyen illusztris társaságban kóstolták ezt és ezt a tételt. Kétségtelen, hogy remek események ezek, ahol ráadásul rengeteget lehet tanulni, ám én személy szerint mégis jobban preferálom a családiasabb, személyesebb,- ha úgy tetszik- random kóstolókat. Ez a cikk is egy ilyen összejövetelből született.

Biztosan mindenki ismeri azt az érzést, amikor egy hosszabb vagy több rövidebb utazás (legyen az külföldi vagy belföldi) után, megtelve az élményekkel és az új megtapasztalásokkal jól esik végre hazaérni. Amikor az ember megérkezik és úgy érzi, hogy bár szép volt, jó volt, de egy darabig ez most elég táplálékot jelent az újdonságra éhes szervezetének, s szíve szerint jó ideig nem menne sehova. Ilyenkor egy kicsit jól esik visszazökkenni a régi kerékvágásba. Bemenni a munkahelyre, mesélni a kollegáknak a megélt kalandokról, kipróbálni az összevásárolt fűszereket és egyéb alapanyagokat, amikből aztán otthon sosem sikerül reprodukálni azt a fogást, amit „kint” kóstolt.

Egy érdekes témával keresett meg bennünket Kundermann Gergely barátunk, de szerkesztőségünk hiába látott már sok bovidéket és borfajtát a világ elég sok részén, mégsem tudtunk eleget a malvasia nera fajtáról, így közzátesszük a cikket, akár egyfajta vitaindítóként, hátha vannak olasz szőlőfajták és borvidékek kapcsán tájékozottabb olvasóink, vajon mit lehet a kikutatottakon túl tudni a malvasia kapcsán.