Tizenöt évvel ezelőtt lettem apa. Nem mondanám, hogy egyetlen nagy váltás volt, de rengeteg kisebb, mondhatnék olyan nagy szavakat, hogy felelősség, kitartás, elköteleződés, de például épp tizenöt éve nem dohányzom már. Az sem kevés. Kisebb-nagyobb kihívások, a tinédzser korral egyre fokozottabban. De hát ez már csak ilyen, mi is voltunk tizenévesek, csak sokszor megfeledkezünk róla, olyan rég voltak azok a zseniális nyolcvanas évek...

A közösségi oldal feldobott pár olyan képet, amelyek a megelőző évek ugyanezen napjain készültek. Az rögtön kiderült, hogy elég hosszú ideje variálom ugyanazokat az elemeket, de ebből az is evidens, hogy a gyermek nagy tengeri herkentyű-rajongó. Idén épp dagnje na buzaru (kékkagylók fehérboros-fokhagymás szószban) és óriás csíkos ostorgarnéla, populárisabb nevén tigrisrák fehérboros-tejszínes mártásban, fekete tagliatellével.

A héten volt egy online borkóstolónk, onnan maradt egy palack jázminon, a Pécsi Egyetemi Borbirtok által készítve, azzal főztem, nekem túl illatos lett az ételekhez, egy semlegesebb fehérborral jobban kedvelem ezeket az ételeket. Így a szakács volt kénytelen elborozgatni a főzés mellett, bár itt az előkészítés a hosszabb, mindkét étel lényegében 15 perc alatt simán készen van.

De kellett egy bor a vacsora utánra, amikor van idő egy kicsit üldögélni, kóstolgatni, elmélkedni. A borospolcon legeltettem a szemem egy ideig, aztán a kezembe ugrott egy palack.

Ivica Matošević két éve, épp februárban járt Pécsett, tartott egy remek borkóstolót, írtunk is erről, igazándiból szinte mindent leírtam ott róla, ami korábban még nem tettem volna meg. A legtöbbször nagyon odafigyelek arra, hogy a lehető legnagyobb objektivitással, minden más információt félretéve, csakis a borra koncentráljak egy-egy értékelés során. Ivica Matošević borait azonban éppúgy kedvelem, mint a borok készítőjét. Közel két évtizedes ismeretség, mondhatom barátság fűz hozzá. Ha az Isztriára megyek, igyekszem mindig úgy szervezni, hogy találkozhassunk. Ha a covid nem szól közbe, az idei Vinistrára áprilisban el tudok menni, így két évet is bepótolhatunk, ami a pandémia alatt, a pécsi látogatás óta kimaradt.

A belinkelt cikkben benne van minden, amit tudni érdemes. A borászról, a pincészetről, a borokról, a terroirról. A Grimalda ünnepi bor. Egy hihetetlen területről jön, ami egykoron szőlőnek adott otthont, de a nehéz művelés miatt felhagytak vele, majd a kilencvenes években fedezték fel újra.

Két éve ezeket írtam róla: „Elegáns, fűszeres merlot, teran és cabernet sauvignon házasítás a Grimalda területről. Tartalmas. A merlot friss, gyümölcsös arca, a teran jó savaival és lendületével, tanninjaival, a fűszer hozzá a kevés cabernet és a nem túl erőteljes hordó. Izgalmas, élénk, hosszú, érlelhető. 91 pont.”

Most annyit tennék hozzá, hogy rendkívül szépen érett tovább, még mindig nagyon gyümölcsös, még mindig lendületes, itt még bőven felfelé ível a bor. Szeretem azokat a borokat, amelyek nem harsányságra törekednek, hanem amelyeket kóstolva nyugalmat érzek, békét, megnyugvást, lecsillapodást. Amelyek rákényszerítenek, hogy foglalkozzak velük, gondolkodjak rajtuk, velük, általuk.

Úgy mediterrán, hogy közben meg túllép minden sztereotípián, iszonyat jó savak, feszes struktúra, hosszú korty, életerő, életöröm van benne.

Nem a születésnapi apropó teszi, bár az este zárásához, megkoronázásához rendkívüli mértékben hozzájárult, de nekem mostani állapotában 92 pont. És még szeretném kóstolgatni pár évig, mikor juthat el a csúcsra. Még egyszer-kétszer tizenöt év is belefér, talán nekem is. El kell mennem az Isztriára, nincs mese.