Nyitókép: a szerző saját fotója

Először is, és ez jóval szélesebb körű megfigyelésem, szőlőről-borról mindig mint ágazatról, szektorról beszélünk, ami azt eredményezi, hogy egy kulturálisan, társadalmilag és ökológiailag lényegesen szélesebb kört a gazdasági érzékelhetőség sugaráig zsugorítunk. Mintha a labdarúgást a válogatott, a zene- és színházkultúrát a Fesztiválzenekar meg a Katona József jelentené csak. Mintha nem lenne kistermelő, nem lenne hobbyszőlész-borász – nem lenne amatőr színjátszó kör és hétvégente összeülő koca-vonósnégyes. És meggyőződésem, a jelenlegi helyzet – beleértve az emlegetett szektoriális „szarcunamit” és a fitoplazma covidi interpretálását – nagyrészt éppen ennek a szemléletnek köszönhető. (Az nincs kifejtve, hogy a Covid-intézkedések vélelmezett elhibázottsága és az azokból származtatott, „indirekt” következmények hatása, valamint az ezek mögött időnként tételezett tudatos rontó szándék korrelál-e a fitoplazma-üggyel, vagy a párhuzam csak egy pontig áll meg, ezért ezt tovább én sem habosítom.) Jó válogatott ott van, ahol nagyszámú igazolt („profi”) és még számosabb amatőr rúgja a bőrt; valódi kulturális élet ott, ahol többen olvasnak, mint ahányan írnak és a többi. Szóval ne a szektort, az ágazatot féltsük, hanem azt a kultúrát, ami a kiskerti szőlőművelés és borkészítés félő-várható eltűnésével végképp skanzeni látványossággá sorvad(hat). 

Pécs, szőlőhegy, 1914. Fortepan / Margitta Nóra

Ugyanis így, úgy, amúgy, a sokhektáros birtokok hátországa is a zártkert (hogyan is indult hajdan Bussay László?), és ez különösen igaz az olyan tagolt vidékekre, mint Zala, ahol egyébként legfeljebb ha tizenöt szabad szemmel is látható termelő vitézkeik (nyilván hazabeszélek, húsz éve szőlőzöm Zalában). Ahol a Zete-meccs előtt fürtökbe verődve beszélik meg a hegyről (Hegykéről) jövet a fürtök sorsát. Ahol a kisboltostól a plébánoson át a falugondnokig mindenkinek van (vagy volt) szőleje, és mindent elmondanak a módjáról, mert beszélni akarnak róla, ha már csinálni nem is tudják. Ennek a muszáj-szőlős muszáj-Herkules társulatnak sohasem volt gazdasági érdek, megtérülés a szőlő, legföljebb közösségben, barátságban kamatozott valamit a munka. Viszont ezek a szenvedélyes emberek, akik Bussaynak is megtanították a szőlőt, ezek vették észre legelőbb, ha valami baj volt. S ma ezen akácosba fulladó, karóhoz szikkadó ültetvényeken meg a betegséget fel nem ismerő kerti lugasozók, pártőkés hobbisták szőlődiaszpóráin át harapja magát a kabóca. Zalában tizenéve probléma és téma a sárga veszedelem, beszélnek, konferenciáznak, akiknek kell, razziáznak, kivágatnak, elégettetnek, akiknek kell. De mit tegyen, akinek a szőlőjét elhanyagolt parcellák tucatjai veszik körül, tulajdonos nincs, ha van, eladni nem akarja (hátha talál ott is olajat a „jenki”)? Ismerek olyat, aki átvállalta a munkát a szomszédjai szőlőjében ingyen, csak hogy a magáét megóvja. Szóval a célozgatás a hanyagságra, a sunyi számításra (az elaggott területet majd állami pénzen jól megújítja) legalább annyiszor megy mellé, mint talál célba. Hogy vannak ügyeskedők, helyezkedők, mindenen nyerészkedők? Persze! De komplett közösséget, borvidéket ezzel megvádolni (mintha a covid idején a legtöbb háztartás lélegeztetőgépeken nyerészkedett volna), de legalábbis ennek a lehetőségét sejtetni, azt hiszem, torzító túlzás.

Badacsonyi szüret, 1959. Fortepan / Mészáros Zoltán

A felelősséghárításról. Tudom, a pálya talaja, a felkészülés rövidsége, a sok új igazolás. És persze ebben is van igazság. Csakhogy Zalában éppen nemrég leheltek újra életet a borvidéki borversenybe, ahol néhánytőkés kistermelők is megmérethetik magukat. Pár éve csak, hogy kitalálták a Hegykét, ami országos viszonylatban is az értékesebb közösségi bormárkák közé tartozik. Ki a Pécsi, ki a Keszthelyi Kutatóval van szoros együttműködésben, más olasz mikrovinifikációs kísérletekhez csatlakozott. Ápolják helyi értékeiket, Bakonyi Károly nemesítette, akár még állami elismerés előtt álló szőlőket próbálgatnak, a becsehelyi oltványosok ellenállóbb alanyokat tesztelnek. Megkíséreltek átállni organikus-/ökológiai-/bioművelésre (ne felejtsük, a szőlővédelemben hektáronként átlagosan ötvenszeres (!) a vegyszerhasználat a búzáéhoz képest). Nemzetközi hírű növényvédelmi szakemberekkel alakítanak ki stratégiát, keresik a fitoplazmára kevésbé érzékeny fajtákat (a Csókaszőlő akár itt is kulcsszerephez juthat). Önszerveződve, önerőből, nem állami milliárdokon. Ezért az így is, úgy is elkietlenedő Zalai borvidék adujának, az arcvesztést mérséklő főnyereménynek hívni azt, ami éppen történik, egyenesen sértő. Azt pedig valóban rosszmájúság sugallni, hogy a betegség megjelenése esetén, ha valaki a hatósági felszólítás előtt kivág egy táblát, ott csak sundám-bundám önérdek lappanghat. (Tudom, a covid-érában is legendáztak arról, hogy a vonatgázolást is behúzták vírusáldozatnak – miért ne játszhatna ugyanezzel fél Dél-Zala a szőlőhegyen?) És hogy a vészharang épp most kondult? Talán Tarsoly Róbert, Keszler Viktor vagy Simon Zoltán hibája, ha a drámahajhász sajtó a vadkárra, a zártkerti szőlők haláltusájára, az aránytalan támogatási rendszerre, a kiskerteket szervezetten kifosztó bandákra, a torzító piaci viszonyokra nem hegyezte a fülét? Mert mondják ezeket is. Régóta, hiába. Aki meg most farkast kiált, talán épp annak segít, akinek a birtokán még nem somfordál vagy észrevétlen környékezi a jószágot.

Fortepan / Frihedsmuseet

És még valami. Az olyan helyeken, mint Zala, ahonnan elköltözött az ipar, amit évtizedes viszonylatban kerültek el az érdemi fejlesztések, ahol a helyben boldogulás lehetőségét alig-alig serkentették a rendszerváltás óta, a szőlőnek megtartó ereje is van, lehet.

Becsehely, szőlőhegy. Az öreg behív a pincébe, végigmutatja a borait. Kiválóak. Melyik a kedvence, kérdezem. Ő nem iszik bort. Elkerekedik a szemem. Nem? Nem. Ő a jó kommersz söröket szereti (ekkor veszem észre hordóra támaszkodó kezében a Kőbányait). Magától mondja a megfejtést: itt legkevesebb száz éve a családjának van szőlője. Ő aztán odaát mivel magyarázná, ha éppen nála szakadna meg a bűvös láncolat?

A szerző fotói

Zajk, szőlőhegy. Három generáció, az öreg inkább csak áll a sorok között, fia meg unokája csinálja, amit mond. Besétálok, ebédre marasztalnak, beszélgetünk. Mikor az öreg bemegy szöszmötölni, a fia azért elmondja: évek óta mennének Németországba, állással várja őket egy cég, négy-ötszörös fizetést kínálnak, de nincs szívük itthagyni az öreget, és a fia kezdi megszeretni a hegyet. Jól teszik, nem jól teszik – nem tudom.

Pincebrigád a Somlón, 1959. Fortepan / Mészáros Zoltán

Szóval beszélhetünk ágazatról, szektorokról, gazdasági szükségszerűségről, de a szőlő- és borkultúra bármi okú pusztulása ennél mélyebb sebeket ejt. Az állami támogatások érdemtelen haszonélvezőit meg majd kirostálja az idő. Én mindenestre, ha választhatnék egy világbajnok válogatott plusz világbajnok szív-érrendszeri halálozási ráta meg egy húszévente VB-résztvevő csapat plusz (testben-lélekben) egészséges magyar társadalom között, percig sem haboznék az utóbbi mellé tenni a garast. És ugyanígy: el tudnám engedni a néhanapi világraszóló sikereket (persze, nem az én zsebemből csúszna ki a Mundus Vini-plecsni), ha az újranépesedő szőlőhegyeknek ez lenne az ára. De szerencsére nem ez. Ezért nem is szabad kijátszani egyiket a másik ellen, mert éppen hogy nincs egyik a másik nélkül: tartós siker széles társadalmi rétegek bevonása híján. Mert a szőlő és a bor nem ágazat, nem szektor legelsősorban, hanem élő kultúra. Ha nem az, fitoplazma meg vaddisznókár nélkül (https://www.facebook.com/Balatonfelvidekegyeditajertekei/) is elenyészik.

Legyünk racionálisak? Legyünk! De a szőlőkultúra, mióta létezik, mindig is túlfénylett a racionalitás szűkkeblű horizontján. Talán a szőlővel, borral nem is a fitoplazma, az elhibázott vadgazdálkodás, a tőkeelhalás, a borfogyasztás visszaesése, hanem ez a fene nagy racionalitás fog végképpen végezni. Aki éppen temeti egy szerettét, azt nem illik statisztikákkal traktálni. Azt nem fogja érdekelni, hol van vesztesége a statisztikákban, a kevés szerencsétlen vagy a számtalan nyomorult egyike-e. Láttam Zalában elég kivágott ültetvényt, elég rühes hegyoldalt nem most, az elmúlt tizenöt évben, hogy ne kelljen diagramokat nézegetnem az elkeseredéshez. (Hogy utáltam a napvégi halálozási rovatot a köztévében, el nem mondhatom!) Ha Tarsoly Robi a húsz hektárjából „csak” négyet (fiatal, életerős, szépen termő szőlőket) kellett kivágjon, maradjon csendben? Majd szóljon, ha eladó lesz a tartóoszlop meg a drót?

Szüret, 1911. Fortepan / Lugosi Szilvia

Hogy a fitoplazma az új filoxéra, covid vagy pestis, baromira nem érdekel, és az ezzel bűvészkedőket, a bajt bármi okból hasonló módon relativizálókat egyszerűen képtelen vagyok megérteni. Mérhetetlenül kiábrándító az a világmegfejtés-licit, amelyben egymást tromfolva tolonganak, akik meg akarják mondani, miben is fog elpusztulni (mert a rémlátásban, úgy fest, azért van egyezés) a magyar szőlő és bor. Kinek lesz elégtétel, ha az ő halálnemét választja egy borvidék? Kinek okoz majd kéjes örömet évek múlva, ha beidézheti egy korábbi Nostradamus-posztját: én már akkor megmondtam? Kit érdekel végső soron, hogy koronavírusban vagy egy általa felizgatott alapbetegségben hunyt el, aki elment? (Ha már ez a nyavalyás vírusanalógia idekerült: nem volt talán gyomorforgató, amikor egy olimpikon ravatalánál estek egymásnak emberek – hát mit csodálkozunk, oltástagadó volt / beadatta magának azt a mérget!?)

És mielőtt az a vád érne (éppen az elébe vágás hibás retorikai fordulatával élek), hogy hol vannak itt a számok, a konkrétumok, az adatok, a statisztikák, a képek, a lángoló hullahalmok (még jó, hogy a holokausztpárhuzam egyelőre nem került elő…), szeretném jelezni, hogy éppen jelenlegi tudásunk hiányosságai miatt nem nagyítani vagy kicsinyíteni szeretném a fitoplazma kártételét, hanem az a körül kialakult attitűddel szemben van éles kritikám.

A fitoplazma csak tünet, az alapbetegség a jó magyar megosztottság. 

Írtam mindezt magánvéleményként, talán időnként valóságfelejtő romantikával, de Szabó Zoltán iránti maradéktalan és változatlan tisztelettel.