Felfedezhető egyfajta történelmi vonulat abban, hogy a kávéházak élete időről-időre összefonódik a kultúrával, vagy éppen sorsfordító eseményekkel. A feketekávé atmoszférája maga köré ülteti a tehetséges, agilis embereket, az ötleteket, és úgy tűnik, hogy az illékony ihletet is. A közelmúltban ennek már láthattuk újraéledését, mert találhattunk kávézót a városban, ahol számos irodalmi est és kiállítás is zajlott. Ezt a feladatot mostanában a Caffé Grande Italia Pécs (továbbiakban CGI) érzi sajátjának leginkább, így a fennállása szűk másfél évében, sanzon estek, különféle adománygyűjtések „fordultak” meg a falai között, most pedig Szőke Zita kávéval festett képei tekinthetők meg egy-egy kiváló kávé és/vagy izgalmas édesség társaságában.
Hol van már a tavalyi hó?! – szokták mondani. Ehhez képest a 2006-os év borai sokkal messzebbre, 13 szürettel korábbra tekintenek vissza és idéznek fel emlékeket fogyasztóikban. Ezeket a borokat azonban ne keressük a borboltok polcain, sokkal inkább gyűjtők vagy a borászatok pincéjében pihen egy-egy palack féltve őrzött kincsként. Egy szerencsés estén három bort is kóstolhattam többedmagammal.
Az olaszok köztudottan kedvelik a finom ételeket, szeretnek főzni, s nem utolsó sorban, enni. Leginkább vasárnap, amikor körülülik az asztalt, s hangos kiabálások és hadonászások közepette megjelenik a mamma, akinek a kezében ott van az elmaradhatatlan tésztatál.
Ötödik éve már, hogy nem hagyjuk ki az eszéki borfesztivált. Eddig december elején rendezték meg, idén átkerült januárra (pont jó, hogy mi Pécsett decemberben borszalonozunk), eddig kiállítóként, előadóként vettem mindig részt, idén végre csak mezei kóstolóként, be is szerveztem vagy 45 barátomat, meg a barátaim barátait is, egyedül mégsem megy inni kóstolni az ember.
Nem egyszerű a dolga a kékfrankosnak. Hiába a borszakírók lelkesedése itthon és külföldön, lehet évet szentelni a fajtának, könyvet kiadni, tematikus kóstolókat szervezni, a magyar átlagfogyasztó még mindig jobban hisz az évtizedes, ráhagyományozódott hitében, miszerint a kékfrankos egy „savanyú vörös”. Nem véletlen, tapasztalati úton szerezte véleményét évtizedeken át, ami lassan változik meg. Ha van áttörés, inkább a „nagy kékfrankosoknál” érezhető, amilyen cikkünk tárgya is.
A Vince nap hagyományosan és szorosan összefonódik a borászok és a borkedvelők életével. A tragikus vértanúságot halt Szent Vince az első a naptári szentek közül, aki a borászokat vigyázza. Holott nem sikerült egyértelmű kapcsolatot kimutatni az egykoron élt vértanú és a bor között, mégis a nevében szereplő ’vin’ hamar a borhoz kötötte, további filológia okfejtés pedig a Vin-cent, mint ’százszoros bor’, áthallással végérvényesen rácsapta a pinceajtót a szentre, aki láthatóan jól működik a szerepben.