Volt egy pakk a pincémben már egy ideje, a Gusto magazinban jelent meg egy interjúm Gálné Dignisz Évával, a tavaly év borászával még a bejelentést követő hónapokban. Kaptam egy kis borcsomagot, útravalót, mert vezettem aznap hazáig, nem nagyon tudtam kóstolgatni, bontottunk itthon párat, de maradt még, nem fért bele soha a kóstolósorba, most megragadtam az alkalmat és nem bántuk meg.

Az egri fehéreket én személy szerint sokszor izgalmasabbnak tartom, vörösben ritkábban jut nagy élmény, bár ezt kritikusaim szerint a délhez szoktatott száj okozza. Biztos. Ennek ellenére akadt vörös, nem is egy, kedvemre való. Most is, ahogy a múltkori bikavér-kóstolón is. A fehérek után, a második részben a vörösök jönnek. Meg két édes a legvégéről.

Ritkán kóstolunk egri borokat, de akkor sokat. Régóta tervezgetjük ezt a kóstolót, "Kalamáris" Kornél kezdte szervezni még talán 12 palackkal (a Kalamáris adta a helyet is a kóstolóhoz), apránként dagadt a sor, a végén 27 bor került a poharainkba. Két részben követhető, miket is kóstoltunk és mit gondoltunk róluk. Tanulságos kóstoló volt, jó társaságban. Az első részben a fehérek jönnek.

A minap kadarkázni hívott fel Nemes Richárd. Lesz pár szekszárdi borász és megnézünk két tucat kadart, hangzott az opció, amire le is csaptam, így csütörtök délután már két jó szekszárdi kávéval hangolódtam az estére. Miután a leendő résztvevők felével összefutottam A kávé házában, így könnyen odataláltam a Csacska-szurdikon át (kihagyhatatlan név, muszáj volt belefonni a beszámolóba) megközelíthető tanyához. Tíz klónmintával vezettük fel a 16, immáron vakon kóstolt, piaci kadarka-tételt.

Már terveztem egy ideje, hogy elmegyek borbokszolni a Kalamárisba, de valami mindig közbejött. Aztán most időben is jókorra került, bár éppen emiatt Szabó Zoli nem tudott ott lenni, így jómagam vezethettem le a meccset. A felkérés megtisztelő volt, bár nem vagyok annyira felszabadultan szórakoztató, mint enciklopedikus szőlészeti-borászati ismeretanyaggal rendelkező barátom, de igyekeztem felkészülni és a szokásosnál kisebb közönségnek bemutatni a bikavérek (minimum) kétpólusú világát.

Talán a visszatérés nehezebb, mint a megérkezés, ha az ember huzamosabb ideig szélnek ereszti a lelkét. Van az a pillant-sor, amikor ezer szállal kötődünk valamihez, amely át- meg átszőtte napjainkat, majd pedig vissza kell térnünk valahová, ahol várnak, ahová húz-lök a honvágy és az a megszámlálhatatlan tündérszál, amelyet otthonnak, családnak, barátságnak, hazának hívunk. Itthon vagy, igen, újra itthon.

Az bizonyos, nem túl sok kéknyelű szerepelt oldalainkon, pedig kóstoltunk többet is, de valahogy jegyzetek kevésbé születtek. Elég rég kaptam ezt a palackot egy barátomtól, eltettem biztos helyre, most egy estén előkerült és nem sajnáltam magamtól. Fura szerzet ez a kéknyelű, vagy csak ismerkedésünk korai szakaszában tartunk még mindig?

Tavaly ősszel jelent meg borkalauzunk, 2009-ben és 2010-ben már adtunk ki ilyent, csak angolul, most kétnyelvűvé vált és jelentősen kibővült. És hát kell egy borlista is egy borkalauzba. Hogy mi legyen a szempont? Csak a mi szubjektív, regionálisan lokálpatrióta szemléletünk és az objektivitásra törekvő tesztjeink eredménye lehet az alapja. Sorba tettük hát a Pécsi Borozó 2013 tél / 2014 ősz közötti bormustráin legalább 89 pontot elért borokat. Így lett tizenhárom bor, amiket most kiemelten ajánlunk olvasóink figyelmébe.

Az év közeledtével számos hírportálon belefuthatunk év-összegző híradásokba, képsorokba; utóbbiakat különösen szeretem. Talán hasonló magatartás jellemző egy hosszú utazás végére érő emberre is: elkezdi rakosgatni, szortírozni, listázni az emlékeit. Úgy döntöttem, hogy az utolsó képeslapban valóban a képeké lesz a főszerep, meg egy-egy narráló mondaté…