Még indulásom előtt kiderült, hogy a legközelebbi barátaim közül ketten meglátogatnak.  Ákos és Kornél nagyvonalúan átengedték a programszervezést, így némi mérlegelést követően a Tokió-Fuji-Kiotó tengelyt ajánlottam nekik, amelyet a T. Ház egyöntetűen megszavazott, szem előtt tartva a mondást: ha Japánban jár az ember és nem látja a Fujit, az olyan, mintha nem is járt volna ott. 

Ismét Szekszárdot és Villányt mérte össze a legutóbbi Bor-Boksz a Kalamárisban: ezúttal a merlot-k küzdöttek. A fordulókban volt meglepetés is, papírforma is, de az biztos, hogy az utóbbi hetek egyik leghangulatosabb kóstolóján vagyunk túl.

Az utolsó pillanatban befutott borokkal együtt harminc tételt soroltak elénk a legutóbbi Pannon Borboltos keddi kóstolón, bár az arány nem volt olyan gyászos, mint amikor csak újborokat kóstoltunk, most is csak a bizonytalan kétharmad ütötte meg a 80 pontot, ráadásul az évjáratos vörösek között akadtak sokkal nagyobb gondok. Doh, penész, brett, csúnya szavak ezek, borban találkozni velük ritkán okoz élvezetet. Viszont ellenpélda is akadt, kicsit hosszabb a sor, de végigolvasni ezúttal is érdemes.

Már egy ideje adós vagyok a legutóbbi borszeminárium beszámolójával. Nem (csak) lustaságból, csak rendezni kellett magamban a sorokat. Mindig nehéz olyankor írni, ha egyrészt nem jegyzeteltem rendesen, másrészt nekem tetszett ez az este és nehezen tudnék rá most kritikus szemmel nézni. Jó volt a hangulat, jók voltak a borok és Debreczeni Mónika előadása alatt a szokásosnál jóval kisebb volt az alapzaj, ami szintúgy jót jelent, főleg ha tudjuk, hogy százan vettünk részt a kóstolón.

Amikor egy Bordeaux-kóstolót terveztünk be az idei borszakkörök menetrendjébe, még nem számoltunk a Lidl-akciókkal. De jól jöttek, körbekérdeztem persze előtte a boros ismerősöket, majd osztottam-szoroztam és a borok felét itt vettem meg, a másik felét meg a Bortársaságtól rendeltük. Akadtak ismeretlen pincék és Cru Bourgeois pincészet is, vakon kóstoltunk, a végén néhány ár okozott meglepetést. 

Ez az év nem volt a korán érő fajták éve. Nem mintha a később érők világcsúcsdöntésbe fogtak volna a viszonylag szép októberi időben, de azokból talán lesznek szép borok. Portugieserből, de még rozéből is keresnünk kellett, nagyítóval, duplázott jószándékkal a bekerülőket. Nehéz meccse volt, de a végén csak hálóba jutott a labda. Egy tucat és még két bor nyolcvan pont felett.

Az egész igazából tesztüzemnek indult: gondoltam, bemérem magam a tokiói tömegközlekedéssel kapcsolatban, mielőtt megérkeznek a Barátaim Magyarországról, mert amikor először láttam a nagyváros metró/vasút hálózatának térképét, csak annyit mondtam: – No, thank you! Aztán egy eseménytelen hétvége éppen alkalmasnak tűnt arra, hogy feldobjam egy tájékozódási versennyel, meg mondjuk egy elfogadható kávézó felhajtásával; akkor még nem gondoltam, hogy végül egy gasztronómia kalandba bonyolódom… Persze nincs okom meglepődni, hiszen az emberek túlnyomó többséggel gasztronómia és/vagy szerelmi kalandokba bonyolódnak…

Egyrészt hiánypótló, másrészt hagyományteremtő szándékkal hívták életre Szekszárdon első alkalommal azt a borgasztronómiai programot, mely a Márton-naphoz kapcsolódik. A helyi önkormányzat, a Szekszárd és Térsége Turisztikai Egyesület, a Vendéglátók Kerekasztala Szekszárdért Egyesület, az Eco-Sensus Kft., valamint borászok, civil szervezetek és helyi termékeket forgalmazó vállalkozások közös munkája az esemény létrejötte. 

Amikor éppen nem „boxolnak” vagy tematikus kóstolóznak Szabó Zolival, akkor a Kalamáris Borbisztró és Vinotéka csapata pincéket szemel ki és mutat be, lehetőség szerint a borász, a borok megálmodójának aktív részvételével. Jómagam a kadarkák versengése után a csobánci Villa Tolnay Borház bemutatkozását is egy kihagyhatatlan alkalomnak gondoltam, szerencsére újfent nem csalódtam. A birtok borait Nagy László birtokigazgató mutatta be, és az első fél órában még az esemény beszélgetőpartnere, Szabó Zoltán sem nagyon jutott szóhoz. Nagy szó ez, itt már éreztük, hogy fajsúlyos dolgokkal fogunk találkozni!

Gyermekkoromtól kezdve volt bennem valamiféle révült csodálkozás, amely felszínre tört, ha egy filmben azt láttam, hogy evőpálcikát használnak. Nem volt ez egy eltúlzott sóvárgás, mert például sosem vezetett odáig, hogy fűzfavesszőkből magam fabrikálta pálcikákkal próbáljam belapátolni a karácsony környéki kocsonyát… Csupán egy kis száj-tátva-maradás és álmélkodás. Olyannyira veszteg maradt a törekvés, hogy Magyarországon egy-egy alkalommal meglátogatott távol-keleti éteremben sem nyúltam a pálcák után, mert valahogy póznak éreztem, és nem kívántam ügyetlenkedésbe fullasztani az alkalmat. Még Japánba is úgy érkeztem, hogy volt bennem egy óvatos távolságtartás, holott éreztem már a repülőgépen: e tartózkodásomat vélhetően revideálnom kell…