Öt perccel a kezdés előtt még egy T-800-as beszivárgó egység identitás-válságával sétáltam, hónom alatt rózsákat rejtő dobozzal, amelyben egy tévedhetetlen shotgun várta a pillanatot, nem is sejtve, hogy ehhez a melóhoz mégsem puskát kellett volna hozni, hiszen akkor már Rácz Lilla 2016-os, messzemenően limitált szériás magnumja a jégen várta, hogy buborékba vonja a kíváncsiságunkat. Francira hálával gondoltam, hogy beszervezett, Lilla manír-mentes lelkülete pedig a legjobb oldószernek bizonyult, amely lényegében a terembe lépés pillanatában a kötetlenség fókuszába helyezte az eseményt, amely így egy baráti hangulatú, két évjáratot párhuzamba állító pezsgőkóstolóvá vált a 19 Bar&Shop-ban.

Az elmúlt évtized csendben kitermelte Hegyalja új vezető termelőit, akik évről-évre a legmagasabb minőséggel lepik meg az embert. Közéjük tartozik (szerény meglátásom szerint) Balassa István, a Gizella Pince, a Tokaj Nobilis, a Kikelet Pince, Homonna Attila (bizony, még mindig!) és persze Prácserék, akikről most szó lesz.

Weingut Salzl Seewinkelhof – a borászat nevében is szerepel a Seewinkel kifejezés: a mosoni sík, amelyet a Hansági-főcsatorna és a belefolyó sok-sok kis vízelvezető árok révén megtisztított a felszíni vizek nagy részétől, és ezt az alacsony fekvésű, mocsaras területet az egykori Magyarország, majd Ausztria egyértelmű élés-, azon belül gyümölcs- és szőlőkamrájává tette. 

Egyetlen szőlőfajtára és a belőle készült borra épülő borászat – őrültség vagy jól átgondolt koncepció? Többek között erre a kérdésre kerestük a választ, amikor egy októberi napon buszra szálltunk, és az immár megszokottá vált járványügyi előírások betartása mellett útnak indultunk Badacsony felé.

Mellékesen Burgundia is megjelenik kicsiben. A címért innen is elnézést, kicsit Micimackóra sikeredett a stílus, nyilván nem mérem magam Milne-hez, pláne Karinthyhoz… Schützen és Oggau (Oka) között húzódik egyrészt a Schützner Stein, másrészt, ennek tulajdonképpen egyenes folytatásként egy kiugró szirt, a Hölzlstein.