Két táv közül lehetett választani. A rövidebb táv, kicsit megnyúlva 9,9 km, a hosszabb 19,9 km volt. A Palkonyai Zumba Zizik közreműködésével lehetett szervezetten bemelegíteni, ami csak fokozta a rajtnál duzzadó tömeg hangulatát. A versenyeknél mindig nagy kérdés, hogy honnan érdemes indulni? Mi a jobb, ha minket előznek, vagy ha mi előzünk? Menjünk előre vagy végül is maradhatunk hátul is, mert nettó időmérés van.  Végül hátul maradtunk. Nem volt olyan illuziónk, hogy az utolsókból végül elsők lesznek, egyszerűen ez tűnt a kényelmesebbnek.

A Mokos Pince előtti rajttól nagy lendületet vettünk, de hamar alább hagyott a lelkesedés, mert néhány száz méterrel később egy termetes emelkedővel kellett megküzdeni. Nem a legkellemesebb kezdés, ami valamelyest szét is oszlatta a mezőnyt. Az időjárás kegyei miatt csodás napsütésben sétáltunk fel a domboldalon, arra számítva, hogy a lejtő enyhülésekor újra nekiiramodjunk…

A verseny szlogenje azt igérte, hogy csodálatos helyeken fogunk futni. A valóság azonban messze felülmúlta az elvárásaimat, és tényleg megérte leküzdeni az újabb és újabb emelkedőket. Már a szőlősorok között várt ránk az első frissítő állomás 1,5 km-nél, ahol én – utólag kissé megbánva – nem a hosszúlépés mellett döntöttem. Innen egy rövidebb erdős szakaszon hűsölhettünk, mezőkön szökelltünk és hamarosan már a Vylyan Pincészetnél jártunk. Újabb frissítés, és ennél a pontnál vált szét a mezőny. A hosszútáv versenyzőire várt még pár kunkor, mielőtt visszatérhettek a közös szakaszra.

Reméltük, hogy innen már csak lefele lesz, de bizony még nem fogytak el az emelkedők. Egy újabb erdei szakasz következett, ahol hosszan és meredeken tartottunk lefelé. Számomra ez volt a legérdekesebb rész, nem csak azért mert végre kaptam levegőt, de egészen új élmény volt a nehéz, egyenetlen terepen egyensúlyozva futni. Idefelé még örültem annak a dombnak, amin akkor lefelé, most azonban fölfelé kapaszkodtunk. Kiérve az erdőből a halastó mellett immáron betonon a cél féle vettük az irányt. Nekem mindig ez a leggyűlöltebb szakasz, mert már érezni, hogy közel a cél, de az utolsó egy kilométer mindig olyan végtelennek tűnik.

A célba beérve az állandó elégedetlenség az időeredményt nézve, és a teljesítés okozta öröm vegyült bennem, de közben már akasztották is az érmet a nyakamba a lelkes fiatal segítők. Miután mindenki, beleértve a hosszútávosunkat is, beérkezett a célba, a pincesornál pihentünk meg.

Sajnos a kísérő programok, illetve maga a verseny csak négy palkonyai pincét ösztönzött a kinyitásra (a pincesoron hármat). A verseny utáni energiaszint gyors visszaállítása érdekében tésztaételeket a Mokos Pincénél lehetett enni, ezen kívül csak zsíros kenyérrel készültek a helyek. (Három óra körül pedig már ez is hiánycikk volt.) A Palkonyha ezen a napon is csak előzetes bejelentkezéssel fogadta az enni vágyókat. A Nóra porta bizonyult utolsó mentsvárnak, ahol a házi édes és sós sütemények mellett a kávé is életet mentett. Persze érthető, hogy nehéz kiszámítani, hogy milyen mértékű vendéglátásra rendezkedjenek be egy ilyen esemény kapcsán a szervezők, és a falu, de az infrastruktúra mégiscsak adott ennél bonyolultabb program levezényléséhez is.

A verseny apróbb hibáitól (pl. torlódás a frissítőpontokon), illetve a vendéglátás hiányosságaitól eltekintve jól szervezett rendezvény volt, a tavalyihoz képest érezhető fejlődést tapasztaltunk, átgondoltabban, szintet lépve teljesített a szervező csapat. Mindenképpen nagyon pozitív élmény marad a Dűlőfutás és jövőre is ott leszünk!

A képek a Dűlőfutás szervezőinek tulajdona. A fotókat készítette: Szabó Zoltán