A Vukoje borászatban Eperke már vár ránk. A lányaim biztos felkapnák a fejüket, pedig nem viccelek. Ha nem is a vörös hajú, szeplős mesehős, de Jagoda, vagyis Eper, a borász felesége fogad minket a legalább 5 emeletes épület egyik teraszán a háromból. A kilátás csodás, a tájat itt is egy modern ortodox templom uralja, őrzi az alatta elterülő Zasad Poljét és a szőlőket. A kóstolóteremben saját kis vízesés csordogál, igazán idilli minden.

A borokat kóstolva aztán leesik az állam! Nem csak a sztoritól, miszerint a Carski Vinogradi nevű, egykoron a Habsburgokhoz tartozó birtokon már a XIX. században holmi Žilavka kutatóintézet működött és a K und K Žilavkákat Bécsben vedelte a szomjas nagyérdemű (amire a bizonyíték egy fennmaradt címke nélküli palack Dubrovnikban), de szerencsére a borok minőségétől is! Eperke férje úgy tűnik nem tud hibázni! A Tribunia 2018 (félig chardonnay, félig dubrovniki malvázia) friss, fügés-citrusos karakterű bor, zöldalmás, virágos utóízzel (87 pont), míg a Carsko Vino 2015 (ami ugyebár Ferenc Jóska kedvenc Žilavkája) elegáns szerkezetű, érett, fügés-mézes-citrusos illatú, telt és kerek savú cucc, hosszú lecsengéssel, csipetnyi grillázzsal a végén (90 pont).

Közben némi harapnivaló is kerül, friss kenyér és olívaolajos babpástétom pirított lenmaggal, friss túró mentával, paradicsommal és lilahagymával, sült csirkemell csíkok natur joghurttal, felkockázott céklával, szárított paradicsommal és egy csipetnyi petrezselyemmel, no meg sajtok és sonkák, szóval tényleg csupa olyan apróság, amiért élni és utazni érdemes. Közben viszont jöttek sorba a vörösborok is, az alap Vranac 2015 kirobbanósan friss és fűszeres karakterű (89 pont), a 2011-es Vranac amerikai tölgyet látott, kissé egy oldschool Riojára emlékeztető, bőrös-epres jegyekkel is operáló bor (88 pont), míg a 2012-es Vranac Rezerva talán a legjobb a műfajban, már az illat is lehengerlő, rengeteg meggyel és fekete cseresznyével, szilvával, szegfűszeggel, mentával és csokival, ehhez pedig nagy test és érett tanninok társulnak, élénk savakkal (!) és hosszú lecsengéssel (91 pont).

Trebinjéből két úton is el lehet jutni Kotorba, ahol a legenda szerint Horthy Miklós leverte a matrózlázadást. Persze a sztori épp annyira nem igaz, mint hogy Horthy Polában magától James Joyce-tól, az Ulysses szerzőjétől vett volna angol nyelvleckéket. Az egyik út a tenger felől közelít, a másik a hegyeken át. Mi az utóbbit választjuk. Elhaladunk az egykori K und K Žilavka ültetvények mellett (Usce falunál, ahol a Sušica és a Trebišnjica folyók találkoznak), aztán felkapaszkodunk egy magas hágóra, hogy az egyébként szerb származású határőrök boszniai és montenegrói egyenruhában is megnézzék az útlevelünket.

A Kotori-öblöt megpillantani elképesztő élmény. Vajon mit érezhettek a római gályák utasai, a szomszédos eretnek bogumilok, az olasz tengerészek vagy a szaracén kalózok amikor először meglátták ezt az öblöt? Most, hiába van október közepe, csak a kínai és spanyol turistákat lehetne megkérdezni, de ők szemmel láthatóan nem gondolnak semmit, csak fotózzák amit az idegenvezető mond, aztán rohannak Modric és Pogba mezeket vásárolni a Szent Trifon katedrális melletti ajándékboltba. Bár messze nincs ugyanaz a tömeg mint nyáron, de nem sokkal jobb a helyzet. A rákkal és kagylóval bolondított spagetti és a paradicsommártásban úsztatott kagyló viszont egészen kiváló! Még a niksici világos sör is jól esik mellé, igaz van is vagy 25 fok.

Kotor és Budva közt az út igazi balkáni katasztrófa, lepukkant autómosókkal és a semmibe nyíló üzletekkel, kóborkutyákkal és embermagasságú gazzal. Budva viszont szép, persze az is lehet, hogy csak a tengernek örülök, mint majom a farkának. Thalassa, thalassa! A rövid partszakaszon csak átszaladunk, aztán a hegyeken át irány Podgorica, ahová már sötétben érkezünk. Tomislav barátom szerint a város versenyben van a legrondább ex-jugoszláv város címéért, és az első benyomásaim a buszból ezt alátámasztják.

Az állami tulajdonú gigaborászat (2310 hektár), a Plantaze (Magyarországon is jelen vannak) a saját éttermében vár minket vacsorával és kóstolóval, a pincelátogatás holnap lesz. Val névre hallgató (jelentése hullám) 2012-es pezsgőjük kissé rusztikus, de kifejezetten jól esik inni, az ezt követő fehérborok viszont felejthetőek. Posztolni sajnos nem tudunk, hiába van ugyanis wifi, valamiért nem lehet rá csatlakozni. Amikor szóvá teszem a dolgot, a pincér rémülten pillant a kóstolót vezető hölgyre, Dianára, a marketing igazgatóra és odasúgja nekem.

- Halkabban, nehogy meghallja! - Azt hittem éppen nekik lenne fontos, hogy hírt adjunk arról, éppen itt járunk, de ezek szerint tévedtem. A vörösborok viszont kiválóak, főleg a Vranac reserve 2013. Zamatos fekete bogyós gyümölcsökkel operál, mellé nagy test és szép savgerinc, a lecsengésben édes dűszerek és kávé (89 pont). A szállásunk felé tartva éppen azt firtatom, hogy milyen múzeumokba mennék el a következő napokban, amikor Tomislav közbeszól, hogy itt hétvégén senki nem dolgozik, a múzeumok zárva vannak. Azt is hozzáteszi, hogy Szerbiában is. - Nehéz lehet így múzeumba menni - mondom, mire a következő választ kapom. - Errefelé hétvégén mindenki húst grillez, nem is érnének rá múzeumba menni…

Ha tetszett az útinapló, itt elolvashatja az öt napos út többi beszámolóját is: 1. nap, 2. nap, 3. nap, 4. nap, 5. nap