Nem hittem Tomislavnak. Hiba volt. Reggeli előtt sétálok egyet a hotel környékén, ami egy teherpályaudvarba oltott lakótelep, Trump feliratú outletekkel és rémes hangulattal. Végső elkeseredésemben, hogy Podgorica ennyire csúnya, leülök egy padra egy buszmegállóban és iszom egy sós joghurtot. Persze az eredeti “főváros” Cetinje volt, ott több régi épületet találni. Podgoricában csak az óratorony és egy pici oszmán híd maradt, de ezekért kár megállni akár csak egy órára is. Érdemes inkább a valaha élt leghíresebb szerb-montenegrói billiárdjátékos, Petar Petrović-Njegoš sírját felkeresni a fellegek fölött, vagy beleolvasni a verseibe, úgy biztosan többet értünk meg a montenegrói néplélekből, mint a podgoricai city mall-ban sétálva.

Trebinje óvárosa a folyópartra épült házak nélkül olyan, mint egy kicsit lepusztult dalmát kisváros, kóbor macskákkal és mindent átható fügeillattal. Csak a környék összes hegycsúcsára sebtében felhúzott ortodox templomok jelzik, kik élnek itt. A szerbek nem bízzák a véletlenre a dolgot. A központ és a folyópart amúgy hangulatos, a víz szikrázóan tiszta és türkiz színűnek hat a vízinövények miatt. A régi oszmán híd is gyönyörű, igaz eredetileg nem itt állt, hanem néhány kilométerrel fentebb a folyón, de egy duzzasztómű miatt elbontották és itt újjáépítették. Ma is aktív gyalogosforgalom zajlik rajta, de a központi közlekedésből már kiesik.