The love of wine (fotó: Ercsey Dániel)

Az élet néha meglepő fordulatokat produkál. Úgy volt például, hogy Dalmácia már semmi újat nem tud mutatni nekem. Igaz, Dubrovnikban még soha nem jártam, de hát ez legyen a legkevesebb. Most pedig, ahogy a repülőn ülök Budapest felé, kint sötét van, csak a szárny végén villog némiképp megnyugtatóan egy kis piros lámpa, azon kapom magam, hogy visszavágyom a napsütötte sziklás partokra, hogy hiányzik a gyógy- és fűszernövények illata a szőlőben, a sekélyebb öblök türkizkék színe, a lila virágoktól szinte felrobbanó hegyoldalak látványa, a helyi emberek vendégszeretete, a sütőharang alatt készült polip és a friss osztriga Stonban, a plavac mali néha karcos tanninjai és a posip érett citrusossága. Nem is szaporítom tovább a szót, vágjunk bele!

Naplemente, még Zadar elérése előtt (fotó: Ercsey Dániel)

Kicsivel több mint egy héttel ezelőtt, egészen brutális időpontban kellett felkelnem az ágyból. A hajnali három az hajnali három, bárhogy is próbáljuk szépíteni. A reptéren még nem is ébredtem fel igazán, és bár a frankfurti átszállás idejére valahogy átlendültem a holtponton és még dolgozni is tudtam, Split felé már újra azt éreztem, hogy élet és halál határmezsgyéjén lebegek. Na jó, inkább az álom és az ébrenlét határán. Úgyhogy amint megérkeztem a hotelbe, egyből mentem is a szobámba, nem érdekelt a délutáni előadás Dalmácia borairól, sem a borverseny zsűrijét köszöntő vacsora. Úgy aludtam el, ahogy utaztam. Ruhástól.

A Karaba borászat és a welcome pezsgő, ami egész jó volt (fotó: Ercsey Dániel)

Másnap aztán némileg meglepődve konstatáltam, hogy a négyes számú zsűri elnökeként olyan emberek néznek rám kérdőn mégis bizalommal telve, akik lehet, hogy nálam sokkal többet tudnak a borokról, de a rozékról mindenképpen. Hogy jövök én ahhoz, hogy egy rozéra specializálódott ausztrál kereskedőnek, vagy a provence-i borászok szövetsége marketing igazgatójának megmondjam, milyen a jó rozé? És a dubrovniki borbár tulajdonosnak, hogy milyen a jó dalmát bor? Na jó, a belga fickó kakukktojás, persze kiderült a végére, hogy ő kóstol a legbátrabban…

A 4-es számú zsűri (fotó: Felix Riley)

Ilyenkor úgy szokás, hogy ebédig bírálunk, csócsáljuk bőszen a rozékat, utána fájó fogsorral megpróbáljuk elrágni az ilyen-olyan büféebédet, aztán pihenés nélkül irány a busz és egy borrégió. Most sem volt másképp. Az első napon Zadar és környéke volt soron, a Karaba borászatban, a festői Vrana-tó partján, ami az ország legnagyobb tava, tiszta édes víz, 500 méterre a tengertől! A versenyt amúgy Splitben rendezték, több mint 1200 rozét neveztek az idén a termelők, ami új rekord, mindenki baromira boldog, csak én nem, hogy zsűrielnökként nem csak meg kell kóstolnom több száz halál unalmas rozét, de még adminisztrálnom is kell a többiek munkáját. (A viccet félretéve, vannak azért egész jó rozék is, az én asztalomnál az első napon született két aranyérem is, a nagyjából 40 borra, ami nem is olyan rossz arány. Ami a kóstolót illeti, a Zadar környéki borászok mintha még keresnék az önálló arcukat, és bár kóstolhattunk szép posipokat (bizony, errefelé is elkezdték telepíteni!) és marastinákat, főleg a nemzetközi szőlőfajtákból készült vörösborok vitték a prímet.

Fotó: Ercsey Dániel

Tipp: Üdítő kivételt jelentett a Bora pincészet kimondhatatlan nevű svrdlovina nevű kékszőlőből készült bora, az Islam latinski dűlőből. Nem csalás, nem ámítás, ezt a dűlőt tényleg így hívják, a latin iszlám dűlője, ahonnan 2022-ben a svrdlovinának mély bíbor lett a színe, szilvalekváros és meggykompótos az illata, sűrű és szárító a tanninja, de emellé nagy test és lendületes sav is párosul. Ijedtemben kiosztok rá 90/100 pontot, de majdnem meggondolom magam, amikor a szőlőfajtát a mesterkurzus vezetője a pinot noirhoz hasonlítja. Ilyen tanninokkal? Kóstoltál már pinót az életben? Maximum nebbiolo, az is jóindulattal…

Fotó: Ercsey Dániel

Később kiderül, hogy ezzel a kóstolási lendülettel le is késtük Zadart. Pontosabban megvan az, megvár, nem rohant el, csak besötétedett, feltámadott a szél, piszok hideg lett hirtelen, az étterem szerint viszont túl korán érkeztünk, úgyhogy elzavarnak minket a hideg márciusi éjszakába, hátha felfalnak a farkasok. Vagy az oroszlánfókák. Ki tudja milyen veszélyes állat él a zadari kikötőben. Ennek megfelelően a csapat fogvacogva csodálja a tengeri orgonát, a csak nagyon halványan kivilágított XI. századi katedrálist, és az egész óvárost. Kár érte, amikor évekkel ezelőtt egy nyári napon erre jártam, kifejezetten bájosnak tűntek a kővel kirakott utcák. A vacsora aztán kárpótol, még az sem rontja el a kedvem, hogy az étterem házinénije szó szerint megsértődik, amikor látja, hogy a csokoládétól cuppogó, egyébként zseniális tortájának csak a felét eszem meg. - Nagyon finom! - próbálom oldani a feszültséget, de nem reagál valami jól. - Ez egy XVI. századi recept. Tessék megenni! - Nem merem azt mondani neki, hogy inkább a receptet enném meg, ennyi édesség nekem mára elég volt, de a román kolléga széles mosollyal az arcán kisegít és megeszi az én adagomat is. Istennek legyen hála!

Az éjszakai Zadar szépsége (fotók: Ercsey Dániel)