A nyitókép Ercsey Dániel fotója

A CMB mindig iszonyú nagy show-val kezdődik, ezúttal viszont kicsit visszafogottra sikeredett a nyitány. A 310 bíráló általában sportcsarnokokban fér csak el, ezúttal is így volt, de az épület tetejének ácsolt faszerkezete és a légkondis hiánya a következő néhány napban még számtalanszor megkeserítették az életünket. Egyszerűen mondva meleg volt!

Fotó: Ercsey Dániel

Örömmel konstatáltam, hogy kedves barátaim közül többen is elnökként funkcionáltak, Németh Ági, Mathilde Hulot, Karina Aggarwal, Rojita Tiwari, Sasa Spiranec és Bozzai Zsófi is az „asztalfőn“ ültek az idén.

Fotó: Győrffy Zoltán

A verseny után - ahol az én bizottságom legérdekesebb eseménye egy mexikói shiraz sor volt - ebéd a tegnapról már megismert uszodában, aztán buszokra pakoltak minket és irány a számtalan helyszín egyike. Jellemzően egy busz egy túra, én Győrffy Zolival, Horkay Andrissal és Geönczeöl Attilával kerültem egy csoportba. Az első megálló a semmi közepén egy kívülről teljesen semmitmondó régi kőépület volt, de belül gyorsan kiderült, hogy egy XI. században alapított kolostor ami a Santa Maria della Matina nevet viseli.

Fotó: Győrffy Zoltán

Utánanéztem, nincs köze a korán kelő Szűz Máriához, egyébként sem tudni, mikor ébredt általában a világtörténelem leghíresebb anyukája, Matina a hely neve, ahol az eredetileg gótikus ciszterci kolostort alapította a normann származású herceg - sokak szerint inkább kalandor - „Ravasz“ Róbert. Az apátsági templom és maga az épület is lélegzetelállítóan szép és romos egyszerre, állítólag Kalábria egyik legszebb gótikus épületegyüttese.

Fotó: Győrffy Zoltán

A bejáratnál korhű (vannak kételyeim) ruhába öltözött udvarhölgyek és maga a normann herceg várt minket, aki később bőszen telefonált a kapunak támaszkodva…

Fotó: Ercsey Dániel

Az egyik teremben sétáló borkóstolóval vártak, szerencsére nem túl sok pincészet, mert bár ígéretes volt a kezdés, a folytatás felemásra sikeredett.

Fotó: Győrffy Zoltán

Hogy érthető legyek, a La Peschiera pincészet borai tök jók voltak, (ők amúgy a Terre di Cosenza DOC-ben vannak) a Pecorellójuk friss, citrusos és lendületes, de a többi borra sem volt panasz, általános tapasztalat volt, hogy tiszták, jó savakkal (még a vörösek is!) és gyümölcsös ízekkel.

Utána viszont jött a fekete leves, először egy bácsi képében aki nem tudott és nem is akart más nyelven beszélni az olasz egyik helyi dialektusán kívül, ráadásul a boraiban ott figyelt egy komplett istálló, másodjára pedig a kolostor jelenlegi tulajdonosa (merthogy magántulajdonban van, borászatot és vendégházat szeretnének benne kialakítani), ahol a brett volt az egyetlen értelmezhető dolog a borokban, de sajnos emellett a barnatörés, az illó és egyéb izgalmak is előkerültek. Vajon mi alapján választják ki a szervezők a résztvevő pincéket??

Itt már a Terre di Balbiában (Fotó: Ercsey Dániel)

Innen újra buszra szállva a Terre di Balbia borászatba szállítottak minket.

Fotó: Ercsey Dániel

A hely félelmetesen szép, az odafelé vezető úton hatalmas olajfaligetek és napelem mezők váltakoztak, jelezve amiből itt bizony nincs hiány: az olívát és a napsütést.

Fotó: Ercsey Dániel

Ez Kalábria két legfontosabb exportcikke, nem? A borok nem voltak rosszak, igaz kimagaslóan jók sem, de volt néhány idősebb évjárat, ami azért megugrotta a szintet.

Fotó: Győrffy Zoltán

Hanem a vendéglátás! A kilátótorony alatti szobában a tányérokon Spar-ban vett ropogós (száraz?) kenyérrudak és szintén ott vásárolt üveges (vagy konzerv?) olívabogyó volt kirakva. Na ezt magyarázza meg valaki! Miközben egy olajfaliget mellett ülünk…

Virágzó olajfa (Fotó: Győrffy Zoltán)

Szerencsére az esti utolsó állomás még hátra volt és az tényleg nagyot szólt! Altomontét az „esküvők városának“ is nevezik, mert mindenki itt akar fotózkodni a templom előtti téren. Meg is értem miért!

Fotó: Ercsey Dániel

Csodálatos, hegyre épült középkori kisváros, a busz nem is fért el a szűk utcákon, úgyhogy át kellett szállnunk néhány rozoga kisbuszba, ahová én kerültem, az már olyan állapotban volt, hogy egyesben sem tudott felmenni a megfelelő lendület nélkül a központba a meredek utcákon. Végül háromszori visszagurulás után, elfüstölt kuplunggal sikerült, de néhányszor lepergett előttem élete filmje…

Nomen est omen (Fotó: Ercsey Dániel)

A normann-nápolyi (ergo viking aztán spanyol) koprodukcióban épült templom az építés dátumához képest hatalmas és szinte teljesen dísztelen, a téren újra korhű ruhákba öltöztetett színészek (?), köztük egy püspök, aki kacagva tereferélt egy udvarhölggyel, amíg a polgármester kacifántos beszédet mondott olaszul.

Fotó: Ercsey Dániel

Le is léptem egy óvatlan pillanatban, be a templomba. Az ősi falak között az oltárnál egy fiatal férfi hegedült, éppen Ennio Morricone egyik világszerte ismert szerzeményét. A zene szétterült a katedrálisban, előbb a kőpadlón, majd hullámokat vetve a falakat kezdte ostromolni, hogy végül feloldódjon a mindenségben a tetőszerkezet alatt. Borzongató élmény volt, amire életem végéig emlékezni fogok!

Fotó: Ercsey Dániel

A vacsora pedig a szomszédos dombon várt minket, tökéletes kilátással Altomonte középkori kőházaira.

Fotó: Győrffy Zoltán

A Barbieri család - ha jól tudom - több éttermet, hotelt és főzőiskolát is üzemeltet, a Michelin Guide is ajánlja őket, nem is véletlenül!

A kenyérben felszolgált vad articsóka, az ndujával ízesített omlós vaddisznó, az erdei gombákkal szervírozott tészták, sőt még a borok is kiválóak voltak. Ha bármikor erre vetődnék, biztosan itt szállnék meg egy (vagy több) éjszakára és minden este a teraszukon vacsoráznék!

Fotó: Győrffy Zoltán

Nemsokára jövök a következő nap eseményeivel, addig is csók Kalábriából!