Elérkezett 2021 kora nyara, amikor úgy látszott, mégiscsak lesz valami. Az eredeti biztos nem, a járványtól való félelem miatt az eredeti feszt-et idén sem rendezik meg a megszokott formájában, így az október eleji időpont is tárgytalanná vált. Ági éppen ezért azt mondta, „gyertek, amikor akartok, úgy, ahogy akartok, nálam ellehettek”. A többes szám ekkor már azért volt indokolt, mert ekkora eldöntöttük a családos utazást. És, aztán eldöntöttük, hogy ez autóval fog történni… A térképre nézve, megesett a szívem Chateauneuf-de-Pape-on… Ekkora ziccert nem lehet kihagyni, hogy csak úgy átrepülünk felette. No meg akkor már az egész környék. Ráadásul a gyerek kedvenc társasa a Carcassone, ott vagyunk tőle 300 kilométerre és nem megyünk be… Na, nem, ezt nem, négyezer kilométer lesz, talán több is, talán soha nem megyünk még egyszer ennyit, de most igen.

Kora hajnali indulás, kora délután fürdés a Garda-tóban, majd egy genovai tranzitszállás. A következő nap Monaco, kötelező séta a Casino helikopter leszállójához – nemhiába, ha már egy pont Pécsről elszármazott műalkotása egyébként, akkor a Pécsről elszármazottaknak ezt meg kell nézniük. A kör bezárul. Egy másik kört is teszünk azonban, pontosabban abból egy felet: a versenypálya körét. Illetve előbb egy, azt hiszem Európában nagyjából csak itt észlelhető „tereptárgyi együtt állást” figyelünk meg, mondom is Ildinek, „fotózd már le az Hotel de Paris parkolóját”. Hogy miért? Hát, ritka az a „tereptárgyi helyzet”, amikor egy parkolóban egy Mercedes GLS a rongyos 140 ezres alapárával a legolcsóbb tragacs…

A este már Avignonban ér, ahol indul a nagy kaland első igazi része. Köszönjük Mistral, hogy megérkeztél, a következő két és fél napot veled együtt, 80 km/órás átlagszélben nyomjuk le, legalább elmondhatjuk, ennél autentikusabb a Chateauneuf-i kastélydomb tetején állni, és kinézni a Mount Ventoux-ra már nem is lehetne. De az itteni élmények egy másik cikk élményei lesznek.

Ugrunk, és a kathar rebellió (azért, éljenek a KATHAR-ok, így csupa nagybetűvel, és mindenki, akinek a szívében az ő erős tudatuk él) fővárosa és vára után megérkezünk az eredetileg repülőgépes egyéni utazás célpontjába.

Sant Sadurní d’Anoia. Egy tipikus mediterrán álmos kiváros. Lehetne. De van benne vagy 80 pezsgőház. Ági szerint időnként mindig vállalkozik valaki arra, hogy megszámolja, és e körüli érték jön ki. Így már viszont nem mindennapos a sztori. Az álmos kisváros, ahol a kukás is pezsgőt iszik a reggelijéhez. Ez is egyfajta, a „140 ezres GLS a legolcsóbb tragacs” szintű érzés lehet… Minőségi pezsgőt 3,5 euróért? Na, ne viccelj… Mire a válasz: menj ki nyugodtan az ajtón, balra el, a szomszédhoz kopogj be, és kérd a Del Raco-t. És tényleg. Ez így működik. Ha abban a szerencsés helyzetben vagy, hogy a kicsiny, ámde ütős Rosmas pezsgőház a szomszédod, akkor hét euróért már „superior” minőséget kapsz. Nem kell betárolni, csak arra figyelni, hogy ő is sziesztázik, így érdemes már reggel átmenned (jó, ez fél tíz…) az egész napos pezsgőigény einstandolása okán… Ez a hatméteres kihívás: a két kapubejárat között pontosan hat méter a távolság…

Így megy ez ebben „az álmos mediterrán” kisvárosban.

A búcsúpénteken a David Bárja kisvendéglőben mi voltunk a nyitóakkord. Itt minden pénteken egy pezsgőház egy termékét dobják fel akcióban, értelemszerűen mindenki ebből vásárol. A tét: telerakni az est végére (ez gyakorlatilag már kora hajnal...) a pultot. Nyolc-tíz méter hosszú, nyolcvan centi széles az alkotás… Mondani, mint a méteres fröccs, de, hát ez nem az egykori, amúgy szintén legendás Sarok presszó…

Növeljük a tétet, már Ági beharangozójából tudjuk, hogy az utca végén, nos, egy csokigyár is található. A Simón Coll csokigyártól aztán a gyerekek is lázba jönnek, jóllehet kisebb, és nem is lehet annyit kóstolni, mint mondjuk Zotteréknél Riegersburgban, mégis nagy az élmény.

Elsődleges célunk persze nem a csokigyár és a szomszéd pezsgője volt.

Két pincészetbe jutottunk el, az egyik a Rimarts, a másik a Recaredo. Mindegyik említésre érdemes. Rimarts-ék egy kisebb üzem, ami azért most már éves szinten 120 ezer palack pezsgő forgalomba hozatalát jelenti. Nincs saját területük, hosszú, többéves együttműködésük van néhány gazdával, akiktől vásárolják a szőlőt. Ők feldolgozzák és pezsgőt csinálnak belőle. A név egy tulajdonnév részeinek az összevonása, az alapító Ricardo Martinez de Simon nevéből. Jelenleg a mostani generáció, három fiútestvér vezeti a pincészetet, és, hogy kicsik, abból látszik, nincs még marketing osztály, a vezetést egyikük, a szakmai vonalat vivő Ernest Martinez vállalja. A vezetés különleges, ugyanis Ernest annyira viszi a szakmai színvonalat, hogy a teljes éves mennyiséget az egyik fivérével és a másik fivére párjával együtt ténylegesen rázza és degorzsálja. És, hogy megy ez, be is mutatja. A degorzsálást is. A jelszavuk, a kézműves cava a szó fizikai értelmében is teljesül. Vallják, hogy a gépi rázás és degorzsálás folyamán marad seprű a palack alján, ezáltal lesz jobb minőségű a kézi megoldás.

Mivel nem saját szőlőt dolgoznak fel, ezért a Corpinnat tömörüléshez nem tudnak csatlakozni, bár az iránnyal egyetértenek. Egyfelől, a nem Penedésből származó/származható cavak okán, másrészt annak okán, hogy a Cava Felügyeleti Tanács semmit nem csinál (a penedésiek szerint, nyilván mi ezt ennyiből nem tudjuk megítélni). Ezt egyébként többen azzal a módszerrel védik ki, hogy nem minősítik az egyébként reserva vagy gran reserva osztályú termékeiket annak. Így nem kell befizetniük a nem nagyon szeretett tanácsnak a palackonkénti marketing díjat. A logika: úgyis ráírják a címkére, meg elmondják a vevőiknek, hogy itt most miről is van szó. Rimartsék fizetnek és ráírnak szinte mindent a címkére. Az alap 18, a reserva (jellegű) 24 hónapig, a gran reserva 40 hónapig érlelt, és van egy kiemelt termék, amely magnumban 50, jeroboamban 70 hónapig érlelt.

Bár elsődleges a helyi hármas, azért van Chardonnay és a rozéban Pinot noir is. Sőt, a Chardonnay a leghosszabb ideig érleltekben található meg, és az egyetlen fajtatiszta pezsgő is egy Chardonnay, amelyet 60 hónapig érleltek. Hiába no, ez az egyik legjobb tételük, bár, nem lehet panasz a többire sem. A csúcspezsgő érlelése pedig eléri a 100 hónapot is, nem véletlen, ez egy Xarel·lo Chardonnay párosítás.

Belépésnek szenzációs, egyedül egy disszonancia támad: kóstoltat egy füstös pezsgőt is. Egy füstölt lazacokat készítő barát által egy hordóba „befogott” füstön „vezeti keresztül” a pezsgőt, mely így valóban egy elég erős füstös bukét kap. Bevallom őszintén, nem jött át, nagyon nem, még úgy sem, hogy elképzelhető, füstölt lazaccal együtt jól menne. Hiába no, ha füstös áruról van szó, az én közép-európai, jórészt sváb „gasztrofüstösséghez” szokott lelkem (meg orrom) nehezen tud a füstölt stifolder, meg a füstölt sonka illatától elszabadulni. Kétségtelen, azért érdekes lenne ezekkel az árukkal is végigkóstolni ezt az italt.

Következő utunk viszont egy Corpinnat taghoz vezet, ez a Recaredo Pezsgőház, ahol évi 300 000 palackot is kibocsátanak, a Corpinnat tömörüléshez híven magasabbak az árak, csendes bort is készítenek pár tízezer palackot – szóval, jóval nagyobbak, így aztán marketing osztály is van, tulajdonossal nem találkozunk már (nem is volt elvárás), viszont a vezetés így is élménydús. Ez a pince is mindent kézzel csinál, találkozhatunk az egyik pezsgőmesterrel a hat közül, akik ezt az egész éves termést végig rázzák és degorzsálják. Itt is kapunk ízelítőt, ami azért érdekes, mert a veszteség nélküli palacknyitás egy másik verzióját láthatjuk: a Recaredo ugyanis nem koronazárat használ, hanem már az érlelés során is már dugót, így a nyitási módszer eltér. A dugóhasználat oka: szerintük a koronazár bizonyos érlelési idő után, ha nagyon picit is, de enged, így a palackban oxidálódni kezd a tétel.

Három tételt kóstolunk, ezek közül a Terrers és a Serra del Vell is tetszik annyira, hogy megveszem, bár, itt már nem „annyira olcsó a lőszer”. Mindkettő Brut Nature, mindkettő idén nyári degorzsálás, a Terrers 2017-es szüretből, a Serra del Vell 2015-ös szüretből, mivel itt az alapbort hat hónapig érlelik, majd utána következik a pezsgőnek való második erjesztés, ezért kiszámítható, a fiatalabb valamivel több, mint négy évet, az idősebb hat évet érlelődött. A Serra del Vell azért is különleges, mert ebből a Parellada kimaradt, sőt, a Macabeu részaránya nagyobb, mint a Xarel·loé. A fajtákban itt nincs nagy választék, a Corpinnathoz tartozás kijelöli a Xarel·lo, Parellada, Macabeu hármast.

Nagy élmény ez a pince is, Ági a pincelátogató napon nagyon kitett magáért.

Jakab Tamás és Németh Ágnes a nagy túrán

Egy másik napon csak úgy teszünk egy sétát, merthogy vannak pincészetek, amelyek úgy vannak nyitva, hogy nem kell előzetesen bejelentkezni, hanem be lehet menni, egy bolt/eladó tér jellegű részbe, és a vásárlás mellett/előtt kóstolni is lehet a tételeket. Ilyen a Blancher, a Recaredonal még egy fokkal nagyobb pezsgőház, amelynek egy nagyon aranyos kis kiállító területe is van, ahol részben a szőlőművelés és pezsgőkészítés múltban használt eszközeit mutatják be, részben meg a pince látogatóinak az ismertebbik feléből egy emlékkiállítást is közzétesznek. Ezért hát fényképezkedünk, hátha mi is bekerülünk, bár, nem valószínű, hogy Maradona személyesen dedikált fotója mellé beférnénk…

A hely remek, nekem elsősorban a rozépezsgő vonala tetszett. És ők is készítenek szép számmal csendes bort is.

Ennyi bubi után kell valami, ami a növekvő étvágyat elnyomja. Ennek megfelelően egy újabb látogatás, de ezúttal nem egy pezsgőházba, hanem a Mirador de Les Caves nevű étterembe. Amely a Sant Sadurní felett húzódó egyik domb tetején található. Az ebédmenüjük néhol érdekes, alapvetően azonban remek volt, a változatosság kedvéért itt is pezsgő a belépő, a Llopart pezsgőház pont alattuk, mi más is lehetne a kínálatban.

A gasztrovonalat azonban alapvetően Ági szállította. Háziasszonyunk, Concours Mondial de Bruxelles zsűrielnök asszony pedig amúgy káprázatos szakács. Kaptunk vacsorát csupa tapasokkal, kaptunk paellát, kaptunk katalán melegszendvicset (escalivada a neve), kaptunk bárány sültet, kaptunk sült paprikát, azaz egy igazi helyi, katalán specialitásokra felfűzött gasztro utazásban is részt vehettünk. És az a fránya pezsgő (persze más és más) mindegyik ételhez jól állt…

Négy teljes nap és öt éjszaka után eljött a búcsú ideje is – nekünk pedig kegyetlen hosszú nap, már, ami a vezetés részét illeti. Még szerencse, hogy alapvetően kamionmentes szombat volt, az 1100 km egy Arles-i amfiteátrumos megállással így sem esett jól, de várt ránk az utolsó teljes nap, Olaszország egy, még be nem járt szegletében. Parma, és a környékén előbb a sajtmúzeum, majd a tészta-paradicsom múzeum (sponsored by Barilla). Utóbbi előtt a légkondi elképesztő bazsalikom illatot hozott be a légtérbe, jobban megnézve a környezetet, nem véletlenül, egy hatalmas, több, hektáros bazsalikom ültetvény közepén voltunk… A múzeumot követően vettük is a fáradtságot, és szedtünk kb. 5 euró értékben bazsalikomot magunknak, gyönyörűen zöldell még most is a teraszon (már amit nem használtunk még el).

Az utolsó nap még egyik észak-olasz kedvencünk, Treviso, aztán már a jól megérdemelt otthon.

Ja, négyezer-kettőszáz kilométer lett, maradhat?

Az út nem jöhetett volna létre, ha

• Németh Ági nem szervez ilyen versenyt, ilyen díjazással,
• Győrffy Zoli nem hívja fel a figyelmem arra, hogy már csak két hét van a beadási határidőig,
• nem szavaz az 1054 (adat 15 hónap után Marci fiamtól…) ismerős és ismeretlen.

Végül, de csak az időrendi sorrend végén, ha Ildi nem mondja azt, hogy próbáljuk meg együtt, családilag és autóval…

Fotók: Jakab Ildi