Drávaszög: halászcsárdák, pincék, Baranya

Azáltal, hogy Horvátország a schengeni övezet részévé válik, újraegyesül Baranya megye is, így aki eddig nem tette, most ennek örömére végigjárhatja a Kárpát-medence egyik gasztronómiailag legizgalmasabb táját. Már csak azért is, mert még nem kötötték össze az M6-ost az államhatáron a szlavón autópályával, így a kitérő adja magát, pláne mivel ha elkészül rendesen a sztráda Szarajevóig, nehezebb lesz rávenni erre a többieket a kocsiban, és csak a legfelkészültebbek hajtanak majd itt le.

A horvátok szemében ez a magyar határtól a Dráváig és a Dunáig tartó apró régió a minőségi falusi turizmus fellegvára. A Baranja név nekik fogalom,

képesek Fiuméből is elautózni idáig, hogy egy itteni csárdában a frissen szelt slaninát és kulent csócsálják, miközben azt nézzék, ahogy szeletelik nekik a halat és öntik a pirospaprikát meg a bort a halpörköltbe, amit természetesen tűzön, bográcsban főznek rögtön az étterem előterében, közben pedig végigkóstolják a szomszéd pince teljes tavalyi szortimentjét, hiszen kell legalább egy óra, míg elkészül a hallé.

Az ugyanis itt, Mohács és Apatin között a legjobb, mondjanak bármit a bajaiak, pláne a szegediek. Este aztán kóstoló egy másik pincénél – hogy csak az itteni magyarokat emeljük ki: a karancsi/karanaci Szabó pince, a csúzai Kováts és a Pinkert pincék, egyikkel sem lehet tévedni, sőt –, szállás az egyik pincesor valamely gyönyörűen felújított présházában, vagy egy itteni rusztikus parasztházban – rengeteg van, Karancson rengetegen élnek ebből –, reggelire pedig olyan bőséges tál helyi felvágottakból, sajtokból és pékáruból, hogy ide akarunk tőle költözni.

Érdemes körbeautózni Baranya horvát részét, de mivel nincsenek komolyabb emelkedők, bringával is könnyedén bejárható a környék: a legnagyobb itteni birtok, a Belje például kilátóteraszt épített a tájat uraló Báni-hegy tetejére, a D7-es úton Eszék felé Pélmonostor (Beli Manastir) után kell balra letérni ehhez, ki is van táblázva, utána végig a szőlők között lehet haladni. Az út végigvezet a hegyen, a Belje modern új borászata mellett visz vissza a Szerbia/Vajdaság felé vezető útra, és menjünk tovább bátran ezen, gyönyörű falvakat látunk, százéves pincékkel és pincesorokkal, helyenként itt maradt magyar feliratokkal a történelmi épületeken, vezessünk egészen Kiskőszegig (Batina), fel a második világháborús emlékműhöz, ahonnan átlátni Magyarországra és egész jól lehet tanulmányozni a Duna túlpartján, tehát Szerbiában lévő legendás Pikec csárda környékét is. A környéken érdemes még elugrani a tökösi/tikveši kastélyhoz, ez Tito vadászkastélya volt, ahova tömegesen hordta a politikus haverjait, és a Kopácsi rét (Kopački rit) tanösvényét is érdemes végigjárni, főleg szeptemberben, a térség legnagyobb bulija, a Kopácsi Halásznapok alatt.

Pécsett vannak, akik komplett Baranya legjobb éttermének a vörösmarti/zmajevaci Josićot tartják: a helyi katolikus (tehát horvát, kicsivel arrébb található a református, azaz a magyar) pincesor alján lévő, több pincét is elfoglaló étterem az ország egyik legjobbja, az újvonalas konyhát és a hagyományos szlavóniai fogásokat ugyanúgy mesterfokon űzi – előre kell ugyan rendelni, de érdemes kérni csiptetett pontyot -, nem beszélve a ház borairól: az olaszrizling/graševina a tökéletesség határait súrolja évről évre, és a többit is érdemes megkóstolni az étterem melletti pincében.

Aki kimondottan az itteni magyar ízekre kíváncsi, válassza egy faluval arrébb a csúzai Kovács csárdát (Kovač čarda), ahol még gyereksarok is van, aki pedig kipróbálná a környék legjobb nevű éttermét, annak ott a Čingi Lingi čarda Bellyében. De nem tévedhet a többiben sem: a várdaróci Darócz és Citadella, a kopácsi Didin Konak és a karancsi Baranjska kuća mind-mind nagy kedvenc helyben. Füstillat, pirospaprika, frissen fogott folyami hal és fröccs (gemišt) minden mennyiségben:

ha Schengen kell ahhoz, hogy leessen, hogy a gasztromennyország a Kárpát-medencében bizony a Drávaszögben van, már megérte, hogy nem vétózott senki.

Távolság Budapesttől: 240 km, 2 és fél óra

(Bukovics Martin)

Muraköz: furmint, szép lankák, Zrínyiek

A Muraköz (Međimurje) egykoron a magyar megyerendszerbe tagozódott be, az első világháború után lett Horvátország része, ugyanakkor már sokkal korábban nagymértékben horvát lakossága volt. Muraköz a legkisebb és a legsűrűbben lakott horvátországi megye neve is, székhelyét Csáktornyán (Čakovec) találjuk.

Ha Csáktornya, akkor Zrínyiek: a kisváros szívében találjuk a nemesi család egykori várát is. Gasztroturistaként fontos tudnunk, hogy a költő Zrínyi egyben jeles gasztronómus is volt, igencsak érdekelte a konyha kultúrája és művészete, ennek lenyomatát pedig „Az köz-étkeknek főzéséről való rövid jegyzés” őrzi (horvátul Kuharska knjiga Čakovećkog dvora obitelji Zrinski).

Ez az első horvát szakácskönyv, vagyis az első, a mai Horvátország területén írt, de valójában magyar nyelven jegyzett szakácskönyv. Van, amiből csak annyi kell, „amennyi egy fél tyúkmony héjában férne", másutt meg egy, két- vagy három ujjnyi „temérdekség" kell a receptúrához, ami lehetne mai is, például az ormánsági ludaskása és a Ludat kásával receptjei között van is hasonlóság.  

A városban érdemes bóklászni, gyalog könnyen felfedezhető és azért a szocialista időknek sem sikerült teljesen tönkretenni a történelmi hangulatot. A szomszédos megyeszékhely, Varasd (Varaždin) tíz percre van, oda is átruccanhatunk, vár ott is van, talán még barokkosabban szebb is.

Ha igazán izgalmas ételekre vágyunk, akkor irány a Mala Hiža, egy Michelin-kalauz által is jegyzett étterem, de a helyi hagyományokat ápoló Medjimurski dvorit is választhatjuk (mondjuk egy jó pulykasültet mlinci tésztával), ha pedig közeledünk a legborosabb Stridóvár (Štrigova) környékére (a jóval ismertebb túloldal, a szlovén Jeruzalem jut eszünkbe, nem csak azért, mert innen a megszűnt határt pár lépésre találjuk, hanem mert a dimbes-dombos, lankás táj, itt-ott meredek domboldalakkal változatos autózást is ígér), akkor a Terbotz éttermet ajánlom, ami egy felújított kúriában kapott helyet. Štrigova egyrészt azért fontos, mert rengeteg borászatot találunk a közelében (és alig tízperces autózásra a Terme Sveti Martint termálfürdő), másrészt mert itt rendezik meg minden májusban az Urbanovo borfesztivált, ami a furmint ünnepe egyben. Merthogy itt is furmint terem, abszolút autochton fajtaként tekintenek rá, csak épp pušipel néven töltik a pohárba.

Ez nem Tokaj, nincs az ásványos, erős karakter, itt sokkal finomabb illatok és zamatok jönnek, sokkal gyümölcsösebb, kedvesebb arcát mutatják a furmintnak, kiváló, de nem túlzó savakkal.

A pušipelnek külön eredetvédelme és egyedi palackja is van (ami azért eléggé hasonlít a tokajira), de mellette itt abszolút a fehérborosoknak áll a zászló: sauvignon blanc és rajnai rizling fronton is van keresnivalójuk a helyi borászoknak. Sőt, a pezsgőket se hagyjuk ki, mert a buborékok jól érzik magukat a Muraközben. Ha adhatunk tanácsot, személyes kedvenceink a Štampar és Dvanajščak-Kozol pincészetek (itt a fiatal generáció abszolút szintváltást vitt végbe, sauvignon blanc és pušipel több szinten, verzióban is kiváló, ezt Decanter aranyérmek és platinák is jelzik), de nagyon jó borokat kóstoltunk még a Cmrečnjak, Kocijan és Jakopić borászatoknál is.

Muraköz közel van, rengeteg jó falusi szálláshelyet találhatunk, egyik kedvencünk a Čarolija Slakovec lett, ahol hatalmas apartmanunk volt, még hatalmasabb konyhával és gyümölcsfák, zöld fű, kistó és gyerekjátszó: béke és nyugalom várt ránk mindig.

Távolság Budapesttől: 285 km, 2 óra 40 perc

(Győrffy Zoltán)

Papuk: itt lakik a horvátok atyaúristene

A Papuk-hegység és a déli lejtőin elterülő kutjevói borvidék több ok miatt is igen kedves számomra. Először is: hosszúhetényi pincém teraszáról tiszta, párában szegény időben szépen látni a hegy idomait, közel ezerméteres csúcsát, nem túl messze tőle bukik le a Nap, ez a szimpátiám legszemélyesebb része. 

Egy leharcolt aszfaltos út vezet a hegyen keresztül Kutjevo felé, afféle autóskirándulás-élményt nyújthat a lustábbak számára és káromkodási faktort annak, akit erre visz a navigáció, mert igen lassan lehet csak haladni rajta. Ezen az úton párszáz méternyire a horvát Baranya, Verőce és Pozsega megyék találkozásától van egy kilátó, ami pont a Mecsek irányába néz, furcsa érzés némi időeltolódással magamat bámulni.

Ennél egy fokkal kalandosabb út vezet nyugatabbra, szintén a hegyen keresztül, a környék legszebb helyét, a Jankovac-erdőrezervátumot érintve. A Papuk eleve egy turistaparadicsom, innen indul egy csomó gyönyörű turistaút, van még egy hangulatos csónakázó tó, egy impozáns vízesés meg egy nagy tisztás szalonnasütési lehetőségekkel, turista házzal, játszótérrel, kisvendéglővel.

Ki ne hagyjuk, ha egy jóféle čobanaccal kínálnak, ahogyan az olaszrizlinget is elinfláltuk, hagytuk tartalmilag kiüresedni, a gulyásleves szlavón megfelelője szintén hívebben ragaszkodik a régmúlt illékony értékeihez.

A valódi izgalmak engem viszont a hegy déli részén várnak, a kutjevói központú borvidék a graševina – azaz a horvát olaszrizling – fellegvára. Mifelénk az járja, hogy az olaszrizling egyszerű, vékony, savas fröccsbor, nehezen vagy nemigen sikerült még levetkőzni ezt az örökséget. Ezzel szemben a helyiekben ilyesmi fel se merül, az identitásuk része, a főteret erről a fajtáról nevezték el, külön fesztivált szerveznek rá, igyekeznek a nemzetközi borsajtóban is horvát állampolgárságot ráaggatni immáron a legnagyobb termesztőiként. Akinek előítéletei vannak a fajtával kapcsolatban, helyben azon nyomban eloszlatják: vastag, krémes, meleg érzetű, hömpölygős, de kellőképpen friss, tüzes borokat terem a bazalttal kevert talaj. 

Első körben mindenképpen a helyi úttörőt, Ivan Enjingit (ha jól emlékszem, nagyapai ágon magyar származású) kell kiemelni az itteni termelők közül, ő egy afféle horvát Szepsy István, aki egy halom nemzetközi magazinnál volt már év embere, életműdíjasa, egekbe magasztalt borászistene, csak sokkalta nagyobb médiavisszhang közepette. A nagy öreg már akkor pálcát tört az ökológiai szőlőtermesztés mellett, amikor azt még hippi hóbortnak, szemfényvesztésnek tartotta mifelénk a szakma. 

Saját, szabadon tartott marhái biztosítják a tápanyag-utánpótlást, előfordult már néhányszor, hogy kiszökve a kerítéseken a település felé vették az irányt a méregdrága vörös angusok. Amikor értesítettük róla a borászt, lekicsinylően legyintett, majd úgyis visszamennek. Pincéje tárva-nyitva várja a vendégeket, akkor is, ha senki nincs ott, ilyenkor a teli hűtőből önkiszolgáló módszerrel szokták szórakoztatni magukat a betévedők. No de milyenek a borok? Mai szemléletmóddal tekintve nehezen értelmezhetőek: van, hogy 5-10 évig érlelődnek hordóban (ne feledjük: a szlavón tölgyeket a kontinens legjobbjai között tartják számon), mire letölti őket a gazdájuk. A végeredmény pedig zavarba ejtően komplex: afféle örökifjú kvintesszenciája a hegynek és a régmúlt időknek. Vini da meditazione!

Egyszer volt szerencsém a hegyen lévő pincében a születésnapjára eljutni, szerény kétszáz liter bort vert csapra, miközben hozták a szlavón finomságokat mellé és egy tízfős tamburazenekar húzta, illetve pengette a talpalávalót. 

A hely másik nagy formátuma Vlado Krauthaker, kinézetre egy Sławomir Mrożek-karikatúra, az Enjingi-istállóban kezdte ő is a pályafutását, csak időközben összekülönböztek egymással. Vlado egy korszerűbb modellben képzelte el a saját útját, de gyökeresen nem szakítva mestere tanaival. Egyszerűen minden formátumban óriásit gurít a szent fajtával, legyen az a szinte minden horvát hiperben elérhető literes kiszerelés, ami nyaralásaink alkalmával a legbiztosabb fröccsbor, az alap olasza egy szinttel feljebb az eszményi ivóbor prototípusa, míg a piramis csúcsán található a Mitrovac-dűlős tétele, ami úgy tekint le a magyar rizlingmezőnyre, mint a Papuk 954 méteres csúcsa a Badacsonyra, hittérítő bor olaszrizling-ateisták számára. Külön kiemelném még a zelenac (osztrákoknál Rotgipfler) borát, ami összképében néha még az előbb említett borra is rá tud tromfolni. Krauthaker pincéje is hangulatos, ízlésesen belakott környezetben, kilátással várja a látogatókat. 

Harmadik körben a Galić borászatot emelném ki. Aki kevésbé a hagyományosban utazik, ide érdemes betérnie. High-tech pince, letisztult, futurisztikus belső, ennek megfelelően az újkori, nemzetközi trendekhez jobban illeszkedő borokkal. Kristálytiszta, könnyebben definiálható, már-már újvilágias szemléletben és stílusban készülnek a tételek, ellenben a beltartalmat itt se spórolják ki belőlük. Extra illattal, aromával behízelgőbben hódít az olaszrizlingjük, a sauvignon némelyik évjáratban új-zélandi magasságokban készül el, országos referenciapontnak tekinthető. 

Érdemes a nemsokára esedékes Vince-napon körbekóstolni ezeket a pincéket, akkor mindenki megtapasztalhatja, hol lakik a horvátok úristene: Kutjevóban.

Távolság Budapesttől: 325 km, 3 és fél óra

(Szabó Zoltán)

Moslavina: kötelező kitérő a tengerpart felé

Személyes liblingem a moslavinai (monoszlói) régió, még közelebbről a Voloder-Ivanić Grad aprócska borvidéke. Mi, pécsiek (ha már a „mi, magyarok” oly' gyakori szófordulattá vált a kormány kommunikációjában, meghonosítanám ezt is), amikor a horvát tengerpart felé indulunk autóval, jellemzően Barcsnál lépjük át a határt és Kutinánál hajtunk fel a sztrádára. Nyilván siet ilyenkor az ember fia, hívja, csábítja már a tenger, én mégis gyakran elcsatangolok kicsit, kedvelt kitérőm Popovača.

A Moslavinai-hegy nem különösebben magas, mégis hirtelen meredélyekkel szabdalt útjainak, egyszerre művelt és elhagyatott földjeinek van egy sajátságos hangulata. Nagyon sok, szépen megmunkált és kivitelezett hagyományos faház gazdagítja a látképet, meg némi pince és szőlő. Az egész környék romlatlan, autentikus bájjal bír, erőlködésmentesnek, letisztultnak, valódinak hat az összkép.

Itt található az egyik legkedvesebb horvát borászatom, a Trdenić. A gazda közvetlenül a pince mellett lakik. A kontinentális, vidéki horvát ember archetípusát látom benne: az önállót, önellátót, a szabályokkal, kötöttségekkel való zsigeri összeférhetetlenségét, a turbó lokálpatriótát, a túltoló hedonistát nemtörődöm hanghordozással. Ennek megfelelően minden ottjártunkkor velünk ivott, láncdohányos, még a pincében se bírja megállni, amikor elfogy az összes cigije, a haveromtól tarhál.

Cserébe isteni bort kapunk: a régió sajátossága a kizárólag itt termő škrlet szőlőfajta. Két verzióban készíti, az egyik majd kicsattan a frissességtől és a ropogós gyümölcstől, a másik sűrűbb, méltóságteljesebb, nehéz dönteni, melyik jobb. Nálunk nem feltétlenül a szívem csücske, itt mégis nagyon magas szinten készül a pinot-fajtakör két tagja is: a szürkebarát (pinot sivi) meg a fehérburgundi (pinot bijeli). Nagy terasz, gyönyörű kilátás, még a tengerről is elfeledkezünk átmenetileg. 

Egyetlen hiányérzetem marad csupán: korábban, a Monarchia idején a furmintot németesen Moslernek hívták, ami esetünkben nem Moselre utal, hanem Moslavina német nevére, Moslaura. Ennek megfelelően helyben moslavacként ismerik, a pincénél viszont nagy sajnálatomra nem termesztik. Nem messze tőle akad viszont a Mikluazić pincénél vagy kicsit távolabb a Jančar pincénél is, ez utóbbinál még a szintén helyi, alig pár hektáron megmaradt, nővirágú dišeća ranina nevű fajtát is megkóstolhatjuk.

Ha már ittunk, ehetünk is, nem is akármit és akárhol: a hegyen, pazar kilátással rendelkezik a Restoran August, egy példaértékűen felújított és berendezett, fából épült kisvendéglő, jóféle házias koszttal. Egyszerű, letisztult kaják, csupa helyi és szezonális alapanyagból sk. elkészítve. Kinézetre, szemléletmódjában és minőségében is azt hinné az ember, hogy valami kis tüchtig osztrák hegyi faluban jár. Saját bort is kortyolhatunk az ételek mellé, utána már csak az a kérdés, ki vezet tovább a tengerig, mert a sziesztaérzés gyorsan elhatalmasodik az itteni pincézés és evés végeztével.

Távolság Budapesttől: 385 km, 3 és fél óra

(Szabó Zoltán)

Elveszve Zágrábban

Zágráb jó hely. Ezt kevesen tudják, a legtöbb magyar csak a horvát fővárost elkerülő autópályaszakaszt ismeri, mellette pár bevásárlóközpont és a reptér kontúrjait még talán. Nagy kár, mert érdemes a tenger felé vagy onnan visszaúton megállni, akár csak egy-két napra is. Bemutatni nem nagyon lehet pár bekezdésben, igazán pezsgő nagyváros, manapság az agglomerációval együtt több mint egymillióan élnek itt – amihez viszonyítási alap, hogy alig több mint száz éve, 1910-ben a lakossága még csak alig 70 ezer fő volt. Zágráb (vagy középkori magyar nevén Gréc) kétpólusú városként működik közel ezer éve, a ma csak összevontan Felsőváros néven hívott két negyed, a püspökvár (a Kaptol) és a polgári város (Gornji grad, Grič, vagy Gradec) alá épült ki a mai nagyváros. Mutatunk inkább pár kedvenc helyet.

Az első természetesen a piac, a Dolac, ami a mai főtér, azaz a Jelasics tér (Trg bana Josipa Jelačića) felett található: egy nagy placc árusokkal, egykor még sokkal több idős néni árult itt, ma sokkal több a kereskedő, viszont a Neretva-völgyi mandarin még most is finom. A piactér alatt is van csarnok, remek friss tésztákat és sajtokat lehet ott vásárolni. Ha pedig ennénk valamit gyorsan, a piac alján lévő csevapos-grilles hely, a Plac az ajánlatunk. A tér egyik sarkában érdemes beülni az árkádok alá egy fröccsre (gemišt, szinte mindenhol kutjevói borból és ásványvízből, főleg Jamnicából készítik, ne lepődjünk meg egyiken sem) vagy tejszínhabos kávéra (kava sa šlagom, de csak a Monarchia kedvéért: az osztrák Schlag szót vette át a horvát) nézelődni, vagy akár be is menni ismerkedni a helyi közeggel, pár éve a pult fölött az akkori konzervatív elnökasszony portréját támasztották meg kutjevói borosüvegekkel. Aki eddig felmászott már a hegyre, folytassa, és meg se álljon a különböző egyházak és vallások által 1876 óta közösen használt Mirogoj temetőig: Franjo Tuđman, az első horvát államfő sírja mellett a grandiózus árkádsor is megérdemli a figyelmet.

A főtértől délre, a 19. század végén igazi monarchiabeli városhoz méltóan főleg klasszicista, helyenként neobarokk és neoreneszánsz stílusban teleépített Alsóvárosban a parkok világát találjuk, sétáljunk le egészen a vasútállomásig, télen itt dobog az adventi fesztivál szíve, itt van kialakítva a jégpálya is, de évközben is sok a fesztivál, vannak múzeumok, és a park végében ott vár a vasútállomás. De mi nem vonatra szállunk, hanem besétálunk a mellette található Esplanade hotelbe, ami Zágráb első luxushotelje volt, az Orient Expressz utasainak épült egykor. Ma is őrzi a száz évvel ezelőtt kialakított báját, minden novemberben itt rendezik meg a VinoCom borfesztivált, ami idén épp négynapos volt. És az étterme is remek, reggelire feltétlen Egg Benedictet kérjünk!

Gyerekekkel kihagyhatatlan az állatkert, ami a belvárostól pár villamosmegállóra lévő hatalmas Maksimir parkban található. Focirajongóknak is ismerős a név, a park mellett áll a Dinamo Zagreb sok nagy meccset túlélt stadionja. A parkban csónakázhatunk, az állatkert kis szigetei között kalandozhatunk, hatalmas sétányok és múltidéző épületek – hiszen ez a park volt az egyik első közpark Európában, a XVIII. második felében alapították, ma több mint 300 hektáron terül el. Régi kedvenc a közelben található Orient cukrászda, amely klasszikus sütikkel kényezteti az édesszájúakat.

Bár Zágrábban mindig is voltak szőlőskertek, a sör mégis jobban kötődik a városhoz. Itt készül az egyik legismertebb horvát sör, az Ožujsko, plusz egyre több a kis sörfőzde: Medvedgrad, Zmajska, The Garden, és sorolhatnánk.

Ha netán túl sok volt a sör mondjuk a belvárosi Medvedgrad Ilica sörkertjében, irány a Másnaposság Múzeuma. A másik kedvenc a Megszakadt Kapcsolatok Múzeuma. (Vannak persze klasszikusabb kiállítóhelyek és gyűjtemények is.) Ne hagyjuk ki a világ egyik legrövidebb siklóját, vesszünk el az óváros utcácskáiban, a Felsőváros alatti gyalogosalagútban, üljünk ki a Tkalčićeva vagy Radićeva utcák kerthelyiségeibe. Ha pedig egy pohár borra szomjaznánk, a klasszikus Bornstein, a mindig trendi Pod zidom, a borsulis Pupitres alkalmas az ismerkedésre a horvát borokkal. És akkor épp csak belekóstoltunk Zágrábba, legközelebb bátran kanyarodjunk le az autópályáról!

Távolság Budapestről: 340 km, 3 óra 10 perc (jár közvetlen vonat és busz is!)

(Győrffy Zoltán, Bukovics Martin)

Isztria: a tengerpartnál sokkal többet tud

Nyaralni szívesen megy a magyar Isztria felé, de a poreči, vrsari, rovinji, rabaci, medulini hotelszobákon és apartmanokon túl van az igazi isztriai élet. Isztria amúgy is egy külön világ, a helyiek úgy horvátok, hogy közben az olasz hagyományokat fűszerezik meg a monarchia örökségével, közben a jugoszláv évtizedeket sem tagadják meg. Egy olyan hely, ahol mindig a helyi regionalista párt, az olasz Sempre avanti mottóval kampányoló IDS-DDI nyer a választásokon, mert mindegy, milyen oldalt kínálnak mások, ha egyszer nem Isztriában gondolkodnak.

Ide nem csak nyaralni érkezünk, sőt, Isztria ősztől tavaszig sokkal izgalmasabb, legalábbis egy gasztroturistának. A tenger ilyenkor több és szebb fogást kínál, de nézzünk el bátran a félsziget belsejébe, ahol olívaszürettől (a helyi olívaolaj, a maslinovo ulje, az utóbbi évtizedben uralja a világversenyeket, zöldes, füves, fűszeres karakterével) szarvasgomba-vadászatig (az isztriai fehér szarvasgomba, a bijeli tartuf a legértékesebbek között van világszinten is, de a nyári fekete, a crni tartuf sem rossz választás) sorjáznak a lehetőségek, ahol a pincékben szárított sonkák (azaz pršutok) lógnak, a hordókban meg jóféle malvazija vagy teran érik.

A Toszkána-hasonlatot most hagyjuk, Isztria önmagában izgalmas, dombokkal, mindegyik csúcsán piciny, ódon városkákkal, megannyi dialektussal, épp csak egy kis csavarral az ételekben, Velencét hazudtolóan magas harangtornyokkal.

A belső dombvidék legismertebb városa talán Motovun (mindenképp keressük meg a Konoba Fakint, ahol az azonos nevű pincészet borait se hagyjuk ki), de a nyugati oldalon Svetvinčenat, Bale, Višnjan, a keletin Labin, Gračišće őrizték meg talán leginkább a régi idők hangulatát. Gračišće abszolút kedvenc, a 15. és 16. századi épületekkel és romokkal, a középkori városfalak a nyugati, a keleti és az északi oldalon a nyugati városkapuval és a déli kerek saroktoronnyal együtt nagy részben máig izgalmas díszleteket kínálnak egy kiránduláshoz. Még az olyan iparosodással duzzasztott kisvárosok is kínálnak izgalmakat, mint a félsziget szívében fekvő Pazin.

Itt játszódik a Sándor Mátyás című Jules Verne (vagy ahogy talán még sokan jobban ismerik: Verne Gyula) regény közismert várbörtön-jelenete. Pazin lakosai nagyon büszkék arra, hogy Verne egyik leghíresebb művének egyik központi helye kicsiny városuk. Évente megünneplik a Verne-napot is annak a napnak az évfordulóján, amikor Sándor Mátyás és Báthory István megszökött a várbörtönből, vagyis minden év június 26-án. A történet szerint a várbörtönből a földalatti labirintusszerű alagutakon egészen a Lim-fjordig értek el a menekülő magyarok. Hogy akkor ott koccinthattak-e malvazijával, nem tudjuk, de mi ott biztos megkerestük volna a Matošević-pincészetet egy jóféle fehérért.

Pazintól nincs messze Kaldir, ahol már borozni érdemes, a Benvenuti-fivérek borászatában olyan borokat találunk, értelemszerűen fehérben malvazija istarska, vörösben teran fajtából, amelyek után már ezeket fogjuk keresni minden helyi pincében. És van hol, mert Isztria több mint száz borászatával egy dinamikusan fejlődő, modern borrégió. Rovinjban a Dobravac, Momjanban a Kozlović, Savudrijában a Degrassi, de sorolhatnánk napestig, a Pécsi Borozón legalább 65 találat mutat irányt.

Távolság Budapesttől: 570 km, 5 és fél óra

(Győrffy Zoltán)

Paklenica: ha elég volt az evés-ivásból

Bár alapvetően kontinentalna Hrvatskát ígértünk hétfőn, a dalmát tengerparttól egy köpésre lévő Velebit-hegységbeli Paklenica nemzeti park talán azért még belemagyarázható ebbe a kategóriába, hiszen itt nem pancsolni és a tengerparton feküdni, hanem túrázni és sziklát mászni lehet:

testközelből megnézni a fehér sziklás dalmát hegyeket, amiket a nyaraló turisták jobbára inkább csak távolról, az autó ablakából, vagy a strandról nézegetnek.

Én teljesen véletlenül estem be ide vagy tíz évvel ezelőtt egy nyaralás utolsó napján, útitársam hirtelen ötletétől vezérelve: tíz nap tengerparton fekvés után azt is megunja az ember, búcsúzóul nézzünk valami mást, mielőtt Zadarnál felmegyünk a sztrádára és haza indulunk. Ennek megfelelően bármiféle túrázós programra felkészületlenül érkeztünk, a strandpapucsunkat süncipőre (az legalább zárt) cserélve kászálódtunk ki a kocsiból. Előtte még felkaptuk az utolsó másfeles vizet, ami nálunk volt: csak elég lesz az kettőnknek, úgyis csak a legrövidebb útvonalra kukkantunk be, megnézni a kilátást.

Hát ezt eléggé benéztük, de így is mennyire megérte! A legrövidebb útvonal a legközelebbi, a sziklák közt a tengerre néző kilátáshoz is vagy kétórás intenzív hegymenetet jelentett a tűző napon – káprázatos sziklák között, és a szembejövő felkészült, bakancsos turisták lesajnáló pillantásai közepette, akik nyilván nem értették, mit keres itt ez a két hülye tyúk süncipőben és kézben lóbált petpalackkal (amiből mellesleg az emelkedő felénél kifogyott a víz). Pedig így is óriási élmény volt, de az biztos, hogy én is inkább bakancsban és hátizsákkal mennék vissza. Nem a legrövidebb útvonalra, hanem több napra, és nem 35 fokban, hanem ősszel/tavasszal.

Több mint 150 kilométernyi útvonal van, kemping és a helyiek néhány szobát is kiadnak. Ez mondjuk megnyugtató annak fényében, hogy az ösvények mentén lépten-nyomon figyelmeztetnek a viperákra. Akinek a túrázás nem elég, sziklát mászni, barlangba menni és látogatóközpontot nézni is lehet. A szerzőtársaim által megcélzott gasztroturistáknak sajnos nagy hírekkel nem szolgálhatok: bár kávézó és hütte van valahol állítólag a nemzeti parkban, én nem találkoztam velük. Nem is azért mentem. 

Távolság Budapesttől: 620 km, 6 óra

(Bakó Bea)

Köszönjük a Gemišt együttműködését!