Négy nap, hosszú hétvége, már szerdán befájdult az agy, amikor véletlenül egy hiperben szerettem volna egyetlen apróságot venni. Mindenki őrült mód vásárolt, pedig a boltok pénteken újranyitnak, amúgy sincs valami pocaksüttető strandidő, a Balatonig se muszáj elzarándokolni. Van viszont két borom, amik négy napon át kitartanak, ha persze előbb nem nézünk a palack aljára.

Alapjáraton a magyar emberek többsége a borban jelentkező különböző gyümölcsök érzetét is szimpla blöffnek tartja, mondván, hogy a bornak kizárólag szőlőíze lehet. Így ez a kérdéskör a keményvonalas szubkultúra belső köreit hozza inkább lázba, de talán nem hiábavaló összegezni az ismereteinket és megpróbálkozni egy esetleges gyakorlati bizonyítással

Előbb tanakodtunk kicsit, a Csehországból érkezett pinot blanc vagy rajnai rizling kerüljön be először egy kóstolósorba. Aztán eszembe jutott, hogy van a pince osztrák szegletében két Loimer-rizling, amikre már kíváncsi vagyok. Hozzádobtunk még egy meglepetést a csapatnak és a Kalamáris borkertjében, azaz fröccsöldéjében foglaltunk is egy asztalt.

Volt a pincében egy-két furmint, aztán Gabi is, Zsolt is hozott egyet-egyet, gondoltuk összedobjuk és hipp-hopp összejött 5 palack. Ami már egy szép kis sor, főleg, hogy viszonylag ismeretlenebb, azaz ritkábban kóstolt termelők, vidékek, borok jöttek össze. Tokaj, Somló, Burgenland, Muraköz.

A horvát államiság ünnepén idén nem csupán a szokásos menetrend szerinti megemlékezések zajlottak (ami általában a formaságok, folklór, fogadás háromszögben játszódik), hanem egy borgasztro programot is szerveztek. A Jókai Bisztróban a muraközi borászok 12 válogatott borát kóstolhatták meg az érdeklődők, a sikeres bemutatkozást folytatás is követheti. Íme, mi így kóstoltunk.

A nyáron nem sok bort kóstoltam. Mondjuk inkább azt, nem sok bort kóstoltam a régióból. Volt ez a telítődés, amin túl kellett lendülni. Meg a harminc fok feletti hőségben vörösre ritkán vágyom, a rozéfröccs csak fesztiválokon és grillezéseken alternatíva, az izgalmas fehérek meg általában nem itt teremnek. Bár találtam fehérben is élményt. És még két vörös is tudott csúszni.

Újra köztünk vannak a rókák. Évek óta durrogtatom el ezt a nem túl frappáns közhelyet, de még mindig megvan a maga bája számomra. Immár negyedik éve kísérem figyelemmel a fuxlik történetét és tudósítok róluk minden egyes alkalommal a Pécsi Borozó virtuális hasábjain. Nem titok, hogy a rókaborok több okból kifolyólag is közel állnak a szívemhez, hiszen ezt már többször kifejtettem az előző cikkeim kapcsán. A lényeg még mindig ugyanaz: szeretem, mert a francia vonatkozású rozéval ellentétben sokkal inkább a miénk, másrészt hiánypótlónak gondolom, harmadrészt pedig, mert egy olyan összefogást képvisel a borászok között, ami példaértékű.