A termőhely ízbéli lenyomatának több évszázada leírt irodalma létezik, legendák keringenek arany ízlelőbimbókkal megáldott öreg szakikról, akik még a bortermő település klasszikus stílussal bíró dűlőit is vakon felismerték. Saját tapasztalati történetem is van: jó tizenvalahány éve, egy balatoni nyaralás során végigsétáltunk Rezi központjából egészen a sümegi útig a présházak közt, 4-5 helyen bekéredzkedtünk egy-egy pohár rizlingre, ha már egyszer "Rizlingország" néven aposztrofálják magukat a helybéliek. Legnagyobb meglepetésemre minden egyes pincében ugyanaz az illat, íz fogadott. Később állt össze a kép: a rizling és a dolomit kettőse a kulcs: előbbi magnézium felhalmozó, utóbbi meg sokat tartalmaz belőle. Ez és a többi saját tapasztalat alapján tehát én a hívők közé sorolom magamat, innen nézve ragadhat rám az elfogult címke. 

Korábban nem is léteztek "ásványszkeptikusok", a magát értőnek tituláló borissza előszeretettel puffogtatta minden tartalmasabb és ún. kézműves szellemiségben készült tételre ezt a jelzőt: minerális. Gyakorlatilag ezen kultúrkör rajongótábora kisajátította és kissé elkoptatta a kifejezést. Emlékszem egy esetre, amikor egy, a blogszférában megjelent borleírásban egy Varga Aranymetszés bor kapcsán használta a leírója ezt a titulust, rögtön rászakadt a gyűlöletcunami, hiszen ebben az esetben ilyesmiről szó se lehet, hiába a válogatott alapanyag és a badacsonyi termőhely, szentségtörés ilyesmit még gondolni is.

Node nem is szekértáborosdiról és múltidézésről szerettem volna beszélni, teoretizálni igyekezném az ásványosság vélt vagy valós érzetének meglétét vagy meg nem létét. Ennek szemléltetéséhez, a legjobb bizonyító példához egy olyan borvidékre van szükségünk, ahol termőtalaj alig akad, minden csupa kő, illetve regnáló pincetechnológiai irányzatok se jellemzik, ami elmaszkírozhatja, módosíthatja a szőlőbogyóból származó elsődleges aromák érzetét. Még szerencsésebb, ha fehérborral van dolgunk, a vörösbornál ugyanis elsősorban a jóval magasabb erjesztési hőmérséklet végett a finom árnyalatok, az apró részletek könnyen elvesznek útközben (lásd pl: hőmérsékletérzékeny terpének). Ha belegondolunk, vörös kapcsán amúgy is ritkábban kerül elő a kifejezés, ha egyáltalán. Még egy aspektust érdemes figyelembe venni, ha igazán alaposak szeretnénk lenni, az esetleges hőségnapok meglététől is óvakodnunk kell, hiszen a már emlegetett nagy meleg eredményeképpen könnyen eredményezhet ugyan érett, selymes sav- és tanninérzetű bort, de az áhított, szőlőből származó primer illat- és ízjegyek könnyen elveszhetnek. Végül, de nem utolsósorban, mindehhez olyan szőlőfajta a szerencsés választás, ami inkább neutrális, nincs túl intenzív aromakészlete, így könnyebben detektálhatjuk azt a bizonyos ízt, illatot. Újabb irányzatok tanai idesorolnák még a szőlőtermesztési technológiák milyenségét is, de miután ezzel még ingoványosabb talajra (talajra, haha) tévednénk, én most ezzel nem szeretnénk foglalkozni.

Nos, mindent figyelembe véve szerintem én megtaláltam az ideális termőhelyet, termelőt és fajtát. Természetesen várunk egyéb megoldásokat és nézőpontokat is, jeleztem fentebb, hogy nem tudományos értekezés folyik itten. 

A hely a Kanári-szigetek, azon belül Lanzarote, a szigetcsoport északnyugati végén. Nagyjából 300 vulkán található rajta, az 1730-as vulkánkitöréseket, az emberi történelem egyik legnagyobbjaként tartják számon, hat évig tartott, az utolsó 1824-ben volt. Ennek köszönhetően legtöbb helyütt holdbéli a táj, a szőlőtermő területeken szinte gyom se nő, ezeket a területeket helyiek malpaísnak, rossz földnek hívják. 

A termesztéstechnológia egészen sajátos, két jellemző metódus terjedt el, a bazaltmorzsalék (picón) vastagságától függően. Egy igen vékony termőtalaj mélyebben található, alatta vulkáni vízzáró réteg van, kisebb krátereket (ún. hoyo) ásnak, akár 3-4 méter mélységig és oda ültetik a tőkét, jellemzően csak egyet, több tőkének nem jutna elegendő csapadék. Ezáltal nem csupán az éltető vízhez és tápanaygokhoz kerül közelebb a szőlő gyökere, hanem az arrafelé jellemző erős szelektől is megóvásra kerül. A tőkék termesztéséhez támrendszert nem használnak, legfeljebb egy nagyobb kődarabbal alátámasztják az elterülő vékonyabb fás hajtásokat. A másik megoldásnál, amikor a felszínhez közelebb van a termőréteg, nem ásnak árkot, hanem bazaltkövekből építenek köré nagyjából félkörben kis védőbunkert az uralkodó szélirány felé. Gépesítés gyakorlatilag kizárt, az elmesélések alapján a jellemző hektárra vetített tőkeszám ritkán haladja meg az 500 tőkét, illetve az 1500 kg éves termést. Mindezeket figyelembe véve egyáltalán nem tekinthető drágának az ottani borok ára (kb. 10 euróért egészen kiváló malvasíákat lehet már kapni), gondolom a jóval olcsóbb szárazföldi spanyol borok behozatalának hatására. Igaz, a növényvédelem némileg kisebb kihívást jelent a kontinenssel összevetve, ebből fakadóan viszonylag gyakori az "ecológico" borok száma az ottani borászatoknál.

Apropó, a klímáról még szót se ejtettem. Bár Marokkó közepével van egy magasságban, a körülölelő óceán alakítja az időjárást, így a környékre kis túlzással az örök tavasz volna a legtalálóbb jelző, télen se nagyon hűl le 20 fok alá a hőmérséklet és nyáron is csak ritkán megy 30 fölé a hőmérő higanyszála.

Node lássuk az eszményi bizonyító boromat, amit a Bodega Los Bermejos kóstolóteraszán találtam meg, egy 2014-es Diego fajtából származó borban. A vidékre jellemző malvasía volcánica szőlőfajta borai igazán finomak, magyar szájnak is kellemes, otthonos illat- és ízvilággal bírnak, de enyhén aromatikusak, míg ez kishíján a szigetről teljesen eltűnt szőlőfajta sokkal ideálisabb alanynak találtatott. Nem is feltétlenül a veretes minőségével, cizelláltságával talált célba nálam ez a bor, hanem azzal, hogy egymagában ötvözte mindazt, amit én a mi borainkban annyira kedvelek. A fajta illatvilága teljesen rokonítható a mi pontuszi fajtáinkhoz, simán lekéknyelűzhetnénk vakon, ízében magyar pofának tetsző savak vibrálása, a mi olaszrizlingjeinkben oly' gyakori kesernyés (mandulás) érzettel, illetve a vulkanikus borainkra jellemző, pattintott köves, napszagú (ezt a jelzőt előszeretettel használom arra az illatra, amit a reggel a napra kitett ágyneműk szívnak magukba és estére még mindig őrzik) érzetek egyszerre gyönyörködtettek és repítettek haza képzeletben a legkedvesebb boros emlékeimet felidézve.

Hogy ezzel mit sikerült bizonyítanom az ásványosságról? Semmit, talán csak azt, hogy a velünk kölcsönhatásban lévő környezetünk milyen erősen befolyásolják az embert, még azt is, milyen ízeket kedvelünk, keresünk idővel, amennyiben letisztulni látszik már a korábban kevésbé kiforrott szubjektív értékrendszerünk. Hiába akadhat megannyi nagyszerűbb borvidék, szőlőfajta vagy jobb technológiával dolgozó pince szerte a világban, az origót, az eszményit mégis végletesen és kitörölhetetlenül meghatározza az itthon magunkba szívott kultúra. Hogy ennek része-e a borok, boraink ásványossága, tulajdonképpen mindegy, ha esetleg kiderülne, hogy tudománytalanul fogalmaztunk, nem is azt éreztük, amit annak véltünk, mit sem számít, ha attól függetlenül bizonyosan volt bennük valami olyasmi, ami a tudomány hatósugarán is messze túlmutat. 

(A szöveg írását a fent említett Bermejos pince két palack Diego bora ihlette.)