A cikkben szereplő össszes fotót Ercsey Dániel készítette

Sok tervem volt az utolsó napra. Például az, hogy délig alszom. Persze, hogy hatkor kipattant a szemem! Aztán az, hogy nem megyek borok közelébe, ezt végül sikerült is betartani, de a reggeli croissant mellett már a borbárokat nézegettem a Google Maps-en, szóval ez sem volt igazán kőbe vésve. Aztán elindultam és hagytam, hogy csak sodorjon magával a forgatag.

Az első, ami feltűnő, hogy a derék bolgárok nem csak egy középkori bizánci templomot építettek be a metróaluljáróba, de majdnem egy dzsámit is. Szerencsére a török sztárépítésznek, Szinánnak (Mimar Sinan) 1566-ban volt annyi esze, hogy elkerülje a metrót, így a Banja Basi dzsámi szépen egyensúlyoz az aluljáró és a háta mögötti fürdő között.

A mecsettel szemben a vásárcsarnok bezárt épülete árválkodik, a cirill feliratból nem jöttem rá, hogy a gazdasági helyzet, vagy a rezsicsökkentés áldozata lett-e az épület. Mögötte, a betonozott parkolóból szinte kiugrik az 1909-ben átadott Központi Zsinagóga. A megnyitón I. Ferdinánd bolgár cár is részt vett, ami egyrészt jól jelzi a szófiai zsidóság korabeli súlyát (Szófia lakosságának 20%-a volt zsidó), másrészt a szefárd közösség erejét.

Azért is barangoltam erre, mert valakitől azt hallottam, hogy itt van Szófia piaca, ami leginkább csak az isztambuli bazárhoz mérhető. Miután megtaláltam, úgy vagyok vele, mint a mesehős, aki hozott is ajándékot, meg nem is. Igaz ami igaz, tényleg néhány utcányira van a piac, ahol bolgár nénik diót és szőlőt árulnak. Annyiban keleties a hangulat, hogy gránátalmát és gránátalma szirupot, mandulát és kesudiót, mazsolát és pekándiót is lehet kapni a füstölt oldalas, a káposzta és a vöröshagyma mellett. Talán még abban is keleties hangulatú a piac, hogy elképesztően retkes és dzsuvás az utca, bár én Algérián és Indián edződtem, meg sem kottyan ha kibelezett macskák teteme fekszik a zöldséges pult alatt, ahogy akkor sem rebben a szemem, ha a nénik a földről árulják a csetreszeiket. Ebben azonban ki is merült minden hasonlóság Isztambullal. A piac pici és provinciális, ráadásul nem fedett, szóval nem tudom mit szívott, aki ebbe az egészbe belehallucinálta a nagy bazárt. Ellenben a piac szélén egy péknél szuper banyicát eszek, görög bolgár joghurttal, ahogy kell!

Innen a bolgár parlament előtt elsuhanván a helyi Hagia Sophia templomba vezet az utam, hatalmas reményekkel és annál nagyobb csalódással. Azt olvastam, hogy ez egy korai keresztény bazilika, azt bölcsen elhallgatták az útikönyv írók, hogy az volt, amíg össze nem dőlt. A mostani templom ugyan idézi a hangulatot, téglából épült és csupasz, dísztelen, de az oltár előtti ravatalon fekvő holttest látványa nem csábít maradásra. Ekkor fedezem fel a lejáratot az altemplomba, ahová szinte pánikszerűen menekülök le a halál látványa elől. Nos, kár volt. Igaz, nem drága a belépő, de cserébe semmit nem kapunk, csak egy téglalabirintust, a végén két darab fél négyzetméteres mozaikkal. A szófiai orosz ortodox templom viszont csúcsszuper, igaz leginkább kívülről és az oda vezető úton a parkban boldog boldogtalan ikonokat árul…

A top látnivalók közül is kiemelkedik az egyébként modern Alekszandr Nyevszkij székesegyház, a béna turisták reggeltől-estig hömpölyögnek a hatalmas térben, ahelyett, hogy a fal melletti padokon ülve áhítattal és talán igazi odafigyeléssel néznék végig a faliképeket és a kupolák díszítéseit.

Az ebéd után (egész jó kínai kifőzdét találtam a Kaloyan cár utcában!), egy utcai plakát becsábít a városi park végén álló múzeumba, ahol a XIX-XX. századi bolgár női festők munkáival lehet megismerkedni. A pesti „Szépműhöz“ szokott lelkem elámul, amikor a nénitől megveszem a jegyet és már mehetek is, de előtte még int, hogy a hátizsákomat tegyem le mellé a földre, majd ő vigyáz rá.

Már erősen megy le a nap, amikor felfedezem, hogy a szállodám udvarán is áll egy bizánci templom, totál szürreális az egész, ezek szerint a bolgárok előszeretettel építenek vagy aluljárót, vagy hoteleket a templomok köré, nem is értem, miért nem épült még egy tíz emeletes paneltömb a Nyevszkij köré, biztosan otthonosabb lenne úgy az egész. Végül a Vitosa utcán megveszem a család hölgytagjainak a kötelező ajándék rózsaolajat (szigorúan organikus és tényleg qrvadrága), aztán mielőtt visszaérnék a hotelbe, feltűnik, hogy a tömeg a Szent Vasárnap templomba tart (amit a bolgár kommunisták anno felrobbantottak) és úgy döntök, hogy csatlakozom hozzájuk. Távol álljon tőlem, hogy végigálljak egy rendszerint 3 órás ortodox misét, de az első húsz percben még élvezem is a tumultust, a füstölőket, az idegeneket random arcon csókoló fiatal pópát és a turistákat a templomban kizsebelő cigányok látványát, de amikor a pópa észreveszi őket, olyan óbégatásba kezd, hogy a tolvajok ijedtükben eldobálják a zsákmányt és elszelelnek. A fiatal pap angyali mosollyal fordul vissza az ikonosztáz felé, majd átlép a szentélyrekesztő ajtaján és eltűnik a félhomályban…

A Bulgária útinapló sorozat további részeit itt találjátok meg: 1.rész, 2. rész, 3.rész, 4.rész, 5.rész, 6.rész, 7.rész, 8.rész