Győrffy Zoltán

Azt kérte a főszerkesztőm, írjak arról, hol élnék a világon a legszívesebben egy borvidéken. Egyrészt jelenleg is borvidéken élek és nem véletlenül, bár ez azért nem úgy borvidék, amelyet a mindennapokban meg lehetne élni, ez inkább a hagyományokat ünnepnapokon felidéző borvidék, ahol még akad a padláson vagy a pincében mutogatni való érték, de az ebédlőben már nem az van kitéve a vitrinbe.

Szóval ha mégis másik borvidékre költöznék, az nem lenne nagyon messze, én itt Közép-Kelet-Európában érzem otthon magam. Nem biztos, hogy a világ legizgalmasabb borvidéke, biztos nem mindenkinek, de még mindig élhető és ez cseppet sem mellékes. Isztria volt az a borvidék, amit ha emlékeim nem csalnak, 2005-ben közel két hét alatt utaztunk be keresztül-kasul Wéber Tamás barátommal és fotós kollégával, majd erről jelent meg az első cikkünk a Decanterben.

Két évtized telt el azóta és talán nem is volt olyan év, hogy legalább egyszer, akár csak egy-két napra ne utaztam volna el ide. Nagyon sok borászatban jártam, sok emberrel kerültem barátságba, elsősorban a bor és gasztronómia világából természetesen, valahogy egyre inkább otthon érzem ott magam. De ez talán már így volt az első alkalommal is, amikor azért még furák voltak az itteni olaszos dialektusok, amikor még csak átértünk az Ucska-hegységen, majd dombok és városocskák, kastélyok és tengeröblök, szőlőhegyek és olívaligetek között autóztunk.

Szinte minden évszakban visszatértem, de a tavasz a kedvencem, amikor élettel telik meg a táj, amikor minden zöld és virágos és mosolyog. Áprilisban rendezik meg a Vinistra borversenyt, benne a malvazija fajta nemzetközi versenyét, itt már több éve van szerencsém bírálni, ez mindig egyfajta feltöltődés is a hosszú tél után.

Én csak mosolygok, ha Toszkána vagy Provence merül fel hasonlatként, Isztriának nem kell másra hasonlítania, így izgalmas ez a félsziget, ahogy van, a tengerpartja éppúgy, mint a belső dombvidék, a szarvasgombaillatú erdők, a vadspárgával borított domboldalak, ahol meg lehet pihenni a százéves olajfák árnyékában és helyi sajthoz, sonkához kortyolni egy érlelt terant vagy egy friss malvaziját. 

Itt egy kicsit olasz, egy kicsit horvát, innen nézve Monarchia, onnan meg Balkán, mediterrán és mégis közép-európaibb minden más adriai tájegységnél, főleg, ha tágabban értelmezzük és Trieszttől Fiuméig húzzuk meg határait.

Szabó Zoltán

Miután a házi feladat címe úgy hangzott, melyik a kedvenc borvidékem, illetve melyiken élnék legszívesebben, egy közös halmazt kellett keresnem. Élni Magyarországtól délre tudnék csak, ha mindenáron dobbantanom kellene. Enyhe, kellemes klímát vizionálok, görög-latin kultúrörökséget, vízközelséget, egyedi, monumentális tájat díszletként, élhető közeget. A borok többsége fehér legyen, hiszen azt szeretem inkább, abban teljesednek ki igazán a nüanszok, finomságok, jobban üdít, szórakoztat és oltja a szomjat. 

Két potenciális helyszín jelenik meg a lelki szemeim előtt. Az egyik a történelmi Hirpinia vidéke Avellino megyében, ahol az olasz Dél legjobb fehérborai teremnek: greco di tufo, fiano di Avellino vagy éppen egy falanghina, esetleg coda di volpe. Micsoda borok, a történelem és a kultúra sugárzik mindenünnen, egy ugrás Nápoly, az olaszság szívcsakrája vagy éppen az Amalfi-part.

A másik opció a kanári-szigeteki Lanzarote lehetne, ahol a bazaltmorzsalékos gödrökben támaszték nélkül terem a malvasía volcánica, ennél teátrálisabb termesztési módozatot nehéz elképzelni. A borokon keresztül tanítani lehet a mineralitást a hitetleneknek, pont annyira aromásak, amitől még nem válnak közönségessé, az óceán temperáló hatása végett nem csupán a tél marad el, a nyár se pusztítóan forró, emiatt jók a savak, frissek a borok. Titkon a helyi minoritás diego fajtának tán még nagyobb rajongója vagyok, illetve a maceración carbónica (bozsolé-technológia) eljárással készült helyi vörösborok gumibogyószörpösségének még én is elcsábulok. Fűtésért sose kellene fizetni, egész évben pancsolhatnék az óceánban és sose lennék híján idényzöldség-gyümölcsöknek. 

Szép álmok, de még ezeknél is szívesebben élnék egy olyan Pécsen vagy mondjuk Hosszúhetényben, ami valóban élhető, az emberek értékelnék a saját adottságaikat, kincseiket. Az olaszrizling és a cirfandli mindenhol hibátlan, a megannyi kistermelő alig győzi a keresletet kielégíteni kézműves portékáikkal, de még a szupermarkatek polcai is helyi termékektől roskadoznak. Általános jólét alapozza meg a mindent átható pannon derűt, boldogan, egészséges versengésben él együtt a régió összes nemzetisége. 

Tán ez utóbbi a legillúzórikusabb a felsorolt három opció közül.

Ercsey Dániel

Nézzenek oda! A saját kérdésemre sem tudok válaszolni. Pedig egyszerűen indult, a többiek mondanak valamit, én meg inspirálódom és odaírom a végére a csattanót. Hát egy nagy frászt! Az első részben elhangzott Bécs, Dél-Tirol és Sant Sadurní a katalán cava-k fővárosa, az Isztria, egy eszményi Pécs és most jönnék én, amikor azon kapom magamat, hogy fogalmam sincs, hol élnék szívesen. Beleszeretni egy tájba és élni ott ugyanis egészen más történet. Hiszen minden alkalommal beleszeretek a Villányi borvidékbe, amikor először felbukkan a Szársomlyó, Tokaj-Hegyaljába amikor bal kéz felől felbukkan a bekecsi templom, Szekszárd szurdikjaiba, ahogy az ember felkanyarodik a szőlők közé, a Soproni borvidékbe, ahogy a szőlőből letekintve ott a Fertő-tó, Eger barokk belvárosába, a háttérben a fenséges Nagy-Egeddel, a Mátrába a Kékessel, a Sár-heggyel és a patai templommal, Hajós-Bajába a nemesnádudvari pincesoron barangolva, a Kunságba Soltvadkerten és a Csongrádi borvidékbe, valahányszor elhajtok a Sóshalom mellett Vásárhelyről Orosházára tartva. (A Balatont azért nem írtam, mert annyira evidens, abba tényleg mindenki beleszeret, mindegy hogy északi vagy déli part, ez csak papíron sok borvidék, valójában egy kiforrott egység, amit a tó tart életben.) De beleszerettem én már a csörnyefoldi dombok folytatásába a szlovéniai Lendván, az onnan egy kőhajításnyira lévő horvát furmintos vidékbe, Ptuj városába, az isztriai Motovunba, a bulgáriai Plovdivba és környékébe, Dragasani dombjaiba, a Garam folyót övező dombokba, a Kis-Kárpátok egykori német mezővárosaiba, Morvaország olaszrizling-dombjaiba, a Krím-félsziget fenséges látványába, vagy éppen Bordeaux csillogó gazdagságába. Mondom, nem olyan nehéz meglátni és megszeretni egy tájat!

Ott élni viszont már egészen más tészta. Az egy dolog, hogy szeretném, ha reggelente madarak csicseregnének az ablakom alatt, vagy a kertben, ez mondjuk a legtöbb nagyvárost kizárja. De azt is szeretném, ha korszerű orvosi ellátás lenne fél órán belül, ha lennének szuper éttermek és bisztrók, világszínvonalú borok, sokat sütne a nap, a közelben talán még fürdeni is lehetne, előnyben részesítve a természetes strandokat, de nem visszariadva a folyóban fürdéstől. Szűkül a kör, eddig még ott van fél Olaszország, Provence, Bordeaux, majdnem az egész Portugália, néhány spanyol borvidék, Neszmély, Wachau, a Fertő-tó bármely partja, a bulgáriai Vidin, a szerbiai Negotin vagy éppen a Szerémség bármely oldala, szóval van választék.

Most jönne az, hogy kell-e beszélnem az adott ország nyelvét, de ez nálam nem szempont, szeretek nyelveket tanulni és nem hiszem, hogy egy év alatt ne tudnék bármilyen nyelvet megtanulni, ha ezen múlik a boldogságom. Szóval az eddigi szempontokat figyelembe véve a maradék között érzelmi alapon hoznám meg a döntést. No meg olyan alapon, hogy az emberek lehetőleg legyenek boldogok, lazák, mosolyogjanak sokat, járjanak társaságba, a borok pedig olyanok legyenek, amiket szívesen iszom, ha úgy adódik. Ezek után azt hiszem az én választásom a portói borokra esne, ideális esetben lenne egy lakásom Porto belvárosában, közel a parti sétányhoz és egy házam valahol fentebb, a Douro folyó mentén, talán egy domb tetején, ahonnan rálátok a szemközti part szőlőteraszaira, árnyas lugassal a ház háta mögött, olyan dolgozószobával, aminek sarokszobaként két égtájra is néz ablaka és az első emeleten van, az egyik ablakot kinyitva pedig a kezemmel elérem az ablak előtt növő hatalmas cédrust. A medence partján állandóan Port&Tonic-ot szürcsölnék és minden bizonnyal folyamatosan vágyódnék el, más vidékekre, mert én már csak ilyen vagyok.