Paszternák István egyáltalán nem hasonlít a hollywoodi akciórégészre, nem hord nemezkalapot és ostor sincs az övébe tűzve, ellenben ha mesélni kezd, ugyanúgy csillog a szeme, mint a filmbeli Harrison Fordnak, csak ő nem frigyládákról beszél, hanem mondjuk egy gótikus pasztofóriumról.

Paszternák István: A középkorban még többnyire nem léteztek a mai értelemben vett építészeti tervrajzok, sőt, gyakran a templom tervezője és kivitelezője ugyanaz a személy volt. A leendő kőművesek már gyerekkorukban csatlakoztak egy építőmesterhez, aztán ha elég ügyesek és kitartóak voltak, előbb legény lett belőlük, majd segéd, végül mester, a legügyesebbek pedig önállósodhattak. Így épültek fel az építész műhelyek, amelyek gyakran évtizedekre lehorgonyoztak egy-egy katedrális építésénél, hiszen középkori módszerekkel egy komolyabb templom építése ennyi időt vett igénybe. A falvakban ez nem úgy csapódott le, hogy a falusi kőműves elment például Kassára, jól megnézte a székesegyházat és utána hazament és megpróbálta lemásolni, sokkal inkább úgy, hogy a kegyúr megbízta a kassai építőmestert, vagy ha azt nem tudta megfizetni, akkor legalább az egyik mesterlegényt vagy segédjét, hogy építse meg, díszítse ki a közösség templomát. Nagy valószínűséggel a mérai középkori templomba  így kerülhetett egy szép,  finoman faragott kőkeretes, baldachinos, előreugró, gótikus pasztofórium, vagyis szentségház. Ezt minden bizonnyal egy Kassáról „kölcsönzött” mesterember csinálta, mert itt a környéken a XV. században ebből nem lehetett volna megélni, így feltehetőleg az alkotó nem helyi ember volt.

A mérai templom délkeletről (fotó: Paszternák István)

Kegyurat említett, de ez vajon mit jelent?

A kegyúr nem más, mint a templom építtetője vagy a fenntartója, többnyire a helyi földbirtokos, aki gazdasági és lelki értelemben is felel a templomért és gyakran oda is temetik el a családjával együtt. A középkorban a Hernád-völgyében, de országosan is a templomok nagy része magán alapítású, vagyis földesúri pénzből épült fel. Az, hogy freskók kerültek a belső és gyakran a külső falakra is, nem meglepő. Ez egész egyszerűen ezzel járt – már ahol az építtető ezt meg tudta fizetni. A magánföldesurak ezzel reprezentálták a hitüket, a lojalitásukat a király vagy a püspök felé, azt hogy a keresztény világrendnek erős bástyái, de ezeken felül ez a helyszín a család kultuszhelye is volt, amely igényes kialakítása, művészi volta esetén jó fényt vethetett a birtokosára is..

Volt erre pénz ezen a szegény vidéken?

Ma ez a vidék egy leszakadó félben lévő, szűkös anyagi lehetőségekkel bíró, kiürülő lakosságú vidék, pedig a középkorban ez egyáltalán nem így volt. Az ókor óta egy nagyon jelentős kereskedelmi és hadi út ment a Hernád völgyében, ami összekötötte a Baltikumot a Balkánnal. Az Árpád-korban, amikor a királyi hercegek gyakran lengyel vagy orosz származású feleségeket vettek el, szintén stratégiai jelentősége volt annak, hogy ki ellenőrzi a keleti és az északi hágókat. Itt volt az Aba nemzetség egyik első szállásterülete, ezt őrzi a Mérához közeli Abaújvár neve, de például Nagy Lajos is azért építtette ki Diósgyőrt, mert Lengyelországban voltak királyi ambíciói. Ami a kegyuraságot illeti, ahhoz, hogy valaki nagy és szép templomot építhessen, huzamosabb ideig tartó (tehát még csak nem is alkalomszerű) jövedelemre, magyarul: komoly földbirtokra volt szükség, ami ráadásul bevételt termel. A templomépítéshez pénz kell, többek között azért, mert azok a mesterek – nem csak kőművesek, hanem pl. ácsok, kovácsok, asztalosok, üvegesek, szobrászok, festők, ötvösök, harangöntők, stb. - akik ilyet tudtak építeni, nem teremtek minden bokorban és nem is lehetett őket könnyen összegyűjteni. Ráadásul az építtető műveltsége is fontos szerepet játszott az adott templom építésében és díszítésében, össze lehet kötni, hogy például az építtető járt-e Nagy Lajossal Itáliában az egyik nápolyi hadjáratán, ha igen, akkor merre vonultak és ott mit láthattak és ez megjelenik, lecsapódik-e később például egy gömöri magyar falusi templomban, ahol véletlenül éppen az adott lovag volt a templom kegyura.

A felsőmérai reformátusok úrasztali boroskannája 1794-ből (fotó: Paszternák István)

Lehet ebben a témában még újat mondani?

Nagyon is lehet, sőt! Mind a régészetre, mind a műemléki kutatásra még szinte beláthatatlan mennyiségű érték, lelet feltárása vár – míg pl. új, eddig még nem ismert, középkori oklevél előkerülésére már gyakorlatilag nem számíthatunk! Fontos megemlíteni, hogy még mindig kerülnek elő a tisztánlátást segítő régészeti leletek olyan helyeken is, amelyekről azt hittük, hogy már mindent tudunk. 2021-ben például Pap Ildikó Katalin, kiváló régész kolléganőnk – több más, szenzációs lelet és megfigyelés mellett - feltárta a korábban amúgy már többször kutatott és helyreállított, jól ismert jáki templomban Jáki Nagy Márton sírját a XIII. századból. Ő volt a nagy Ják nemzetségi monostor alapítója, a déli torony alatt most megtalált sírja közel egyidős a fennálló templommal. Ez viszont segít eldönteni a kérdést, hogy kik is lehetnek a templomnak pont e sír fölött elhelyezkedő falképein ábrázolt és azóta is sokat vitatott alakok, akiknek nincs a feje körül glória. Hát a Jáki nemzetség tagjai, köztük Jáki Nagy Márton, aki már ezzel is reprezentálja fontosságát, hiszen a falra is fel van festve! Valószínűleg ugyanilyen jelenségek zajlottak a Hernád-völgyében is.

Több késő gótikus templomról tettünk már említést. Hogyhogy 1500 körül még gótikáról beszélünk? Az nem ért véget valamikor az 1400-as évek végén, a reneszánsz stílus megjelenésével?

A reneszánsz nem úgy terjedt el, hogy a mester este lefeküdt és másnap úgy kelt fel, hogy ‘na eddig gótikus stílusban alkottunk, de mostantól jöjjön a reneszánsz’! Elsőként főleg épületdíszítésként, csínként jelent meg a reneszánsz, olyan épületeken, amelyek szerkezetileg még késő gótikusok voltak. Például odahaza nálunk, Sajószentpéteren, ahol a Nagytemplom szentélye egyértelműen gótikus, 1500 körül épült, de az azzal egykorú sekrestyébe vezető ajtónak már reneszánsz kőkerete és ugyanilyen ablaka van. De gondoljanak csak bele, mi volt Mátyás király udvarában, Visegrádon! A nagy és kétség kívül reneszánsz-kedvelő uralkodónak a palotában lévő, jól ismert kerengője teljesen gótikus, de a vörös márvány kút, amit övez, az reneszánsz alkotás. Aztán pár évvel később Bakócz Tamás esztergomi érsekként megépíti a reneszánsz kápolnáját, de ugyanaz a Bakócz finanszírozza a rozsnyói Szűz Mária templom északi falához épült, ma szintén róla elnevezett kápolnát 1516-ban. Ez egy virtigli gótikus, csúcsíves boltozatos, grandiózus kápolna, de ennek nyugati kapuja már szintén gyönyörű, reneszánsz alkotás. A színtiszta reneszánsz építészet nehezen tanulmányozható a mai Magyarországon, mert ez a stílus éppen akkor vált általánossá, amikor megjelenik a török, ami részben megsemmisíti ezeket az emlékeket, részben pedig elvágja az eszmék terjedésétől az országot, így történhet meg, hogy a XVII. században amikor Nyugat-Európában már bőven a barokk stílus dívik, de pl. már Sopronban, vagy Nagyszombatban is barokk épületeket találunk, a távoli Erdélyben még bőven késő reneszánsz stílusú épületeket emelnek.

Fotó: Paszternák István

A Hernád völgyében kik voltak a templomok építtetői?

Az abaújvári templomot például a Perényi család építtette, nekik hatalmas birtokaik voltak. Mérán a templomot valószínűleg ugyanaz a Mérai család építtette a XIII. században, akiknek utódai (talán 1420 körül) a most feltárt freskókat is megrendelhette. A Méraiak épp ekkortájt kaptak címeradományt – címer használatához való jogot – Zsigmond királytól. Ez a reprezentációt megkönnyítette és egyben elvárhatóvá is tette. Sajnos a freskók megrendeléséről szóló megbízásoknak a legritkább esetben maradt írásos nyomuk.

"A bontott fal mögül előbukkan egy freskó, egy Köpönyeges Mária ábrázolás Mérán. Ezt a képet évszázadok után én pillanthattam meg először. Hátborzongató érzés volt." (Fotó: Paszternák István)

Az én fantáziámban a régész nem falakat tár fel, hanem elkezd ásni és valamit talál a mélyben. Mondjuk kincset.

Az életem, szakmai karrierem úgy alakult, hogy én legtöbbször a felszín fölött maradtam. Szerintem szinte minden kisfiú régész akar lenni gyerekkorában, esetleg kukás vagy kalauz, netán focista. Aztán persze van, aki továbbtanul, én meg maradtam régész. (nevet) De a viccet félretéve, én nagyon gyakran csinálok olyan dolgokat, amit a srácok, pl. az én gyerekeim is imádnának. Felmehetek toronymagas állványokra, bebújhatok pincékbe, felmászhatok padlásokra! Hol sisakban, hol elemlámpával, hol védőszemüvegben járok és közben izgalmas dolgokat találok. Legutóbb, pár hete, amikor hatalmas csendben egyedül dolgoztam egy egész üres, középkori templomban – szerintem már ez önmagában is borzongatóan szép élmény – a kalapácsommal felfedeztem egy elfalazott fülkét, amiben meglepetésre még emberi csontok is voltak… Hát ettől szerintem – ahogyan néhai nagyanyám fogalmazná – minden kisfiú petróleumot pisilt volna a gyönyörűségtől! A legszebb az egészben, hogy még Egyiptomba sem kellett elutaznom „régészkedni”, ahogyan azt sok laikus gondolja! Ehelyett a feltárás után még szedtem egy kis hullott diót a templomudvaron, estére meg a Daciámmal hazajöttem Sajószentpéterre.

Sajószentpéter (fotó: Paszternák István)

Az ön fő működési területe Borsod-Abaúj-Zemplén megye. Áldott állapot, hogy a régióban három borvidék is van, nem?

Mindenkinek más az ideálja! Apám, pl, aki hetven (!) évvel ezelőtt egri diák volt, máig is az ott termett medoc-ot vagy merlot-t issza legszívesebben. Én nem szívesen teszek különbséget a borvidékek között, de Tokaj-Hegyalja valahogy mégis más! A múltban hosszú éveken át Tállyán tartottuk a kollégáimmal az év lezárását. Ezt úgy kell elképzelni, hogy kirándultunk egyet, felkeresve közeli, izgalmas műemlékeket, friss, vagy folyamatban lévő helyreállításokat, utána megvacsoráztunk és végül lementünk a Hollókői vagy a Homoky pincébe törkölypálinkát meg bort kóstolni. Odakint ropogott a hó, a szálláson pattogott a tűz a cserépkályhában. Hát kell ennél több? Máig feledhetetlen alkalmak, mindannyian a szívünkben őrizzük ezeket.

Fotó: Paszternák István

Ez azt is jelenti, hogy a tokaji bor kedvesebb az ön számára?

Egyértelműen igen. És van még egy, számomra fontos körülmény! Lehet ugyanis Tállyán kívül is tállyai bort inni, de az valahogy soha nem olyan jó! A borban a lényeg számomra a jó társaság, a vendéglátónk, a hely szelleme, az hogy ott vagyunk, ott kóstolunk, ahol az a bor készült. Én ezt a bort szeretem. Ennek nincs címkéje, nincs cukorfoka, ez egy processzus, de számomra ez a legkedvesebb. Ráadásul van ebben egy jó adag kontinuitás, ami különben sajnálatosan hiányzik a mi „huzatos” Kelet-Európánkból! Az ember egy hegyaljai pincében több száz évet kóstol át. Ez pont olyan, mint egy műemlék épület gondos megismerése, rejtett értékeinek feltárása! Érdemes megkeresni az épületben a fontos, érdekes dolgokat, ami lehet, hogy csak egy egészen apró részlet, egy templomi pad lekerekedett sarka, amit az formálta ilyenné, hogy az emberek évszázadok alatt mindig végigsimítottak rajta, amikor leültek. Ez az, ami itt igazán fontos. Ettől még ott van nekünk a nagyvilág, Róma, Párizs és Firenze a katedrálisaival, fantasztikus épületeivel, de az mégsem Méra, Sajószentpéter vagy Tállya. Nekünk az legyen a legfontosabb, ami itt van, ami a miénk és ami az életünk része!