A nyitóképet innen metszettük

Az idei WineOS-en, azaz eszéki borfeszten túlnyomórészt horvát kiállítókkal találkozhattunk, másodvonalban további exjugoszláv borokkal, nyomokban némi volt KGST-blokk (3-4 magyar kiállító is volt, moldáv színesítéssel), a bornagyhatalmak nedűihez inkább a helyi kereskedőn keresztül vezet az út, Eszék nekik messze van, kicsi, nemzeti érzelmű piaccal. Viszont érdeklődő helyiekkel és borturistákkal is, mert a szervezők közlése szerint két nap alatt közel 5000 pohárnyi vendég kóstolta meg a kiállított borokat. Az akcióterv annyiból állt, hogy miközben Győrffy Zoltán GROW-ügyi mesterkurzusokat tart, mi iszunk.

Első körben buborékosok, utána malvaziják, majd a graševinauniverzum, legvégül mindenféle érdekesebb minoritás fajták meg némi ivósabb lokálvörös. Pezsgők terén nagyjából fele-fele arányban osztoznak a tankpezsgők a palackban erjesztettekkel a választékon, látszik, hogy gyerekcipőben jár még a műfaj, óriási a szórás stílusban, minőségben, kevés meggyőző tétellel találkoztuk. Több esetben nem az autolízis klasszikus jegyeivel, sokkal inkább egyfajta seprős bizonytalansággal találkozhattunk, habzás tekintetében is volt minden á-tól cettig. Élményeink alant tömbösített kiadásban: csak a jók.

Az olaszrizling-mennyországban, a legjobb graševinaklónok hazájában, Kutjevóban történik némi átrendeződés. A Krauthaker-borok korábban jobbak voltak – a legenda fénye megfakult. Az alap hozta a klasszikus dzsúszos almaleves jelleget, igaz, elég magas, majdnem 14-es alkohollal, magasabb szinteken kissé öncélú izmozásba ment el az irány, ilyesmit korábban nem tapasztaltunk. Kitekintésként a máskor mindig megbízható zelenac (aka Rotgipfler) se hagyott ezúttal maradandó élményeket.

Az új kutjevói trónkövetelő a körzővel és vonalzójával mindig megbízhatóan dolgozó Galić pincészet mellett a Perak, egy 11 és fél hektáron gazdálkodó családi pince, amely sokáig titkos tippnek számított, főleg a lehengerlő ár-érték arány miatt, konkrétan 7,50 eurót kérnek el a Mitrovac-dűlő hibátlanul és élvezhetően elkészített graševinájáért, és a pince alap graševinája is egy csodálatos tétel, muszáj volt helyben rögtön lecsapni 1-1 palackra, ha kereskedők lennénk vagy borbárunk lenne valahol, maradtunk volna még barátkozni a családfő fiával, aki valamiért nagyon kíváncsi volt arra, hogyan látjuk magyar borszakírókként az olaszrizling és a graševina közötti különbséget. A válasz nem volt bonyolult, a borokra mutattunk és arra, hogy ha lett volna is verseny, azok eldöntötték a vitát. Kutjevóból a boraival az összes horvát szupermarketben és kocsmában megtalálható helyi, az egyszerűség kedvéért csak Kutjevo nevű nagyüzem Maximo Brut nevű pezsgőjét ajánljuk még nagyon jó szívvel: 11,50 eurós palackáron egy hagyományos, azaz palackos erjesztésű színtiszta olaszrizling-pezsgőt kapunk.

A Kvarner-öböl borászai közösségi standdal vettek részt, ami jó választás az ilyen rendezvényeken: felesleges minden pincészetnek kifizetnie egy standot, szállást, utazást, ha van, aki menedzseli ezt helyettük, összegyűjtve mindenkit a környékről. Így összességében a költség is kevesebb, és a választék is színesebb. Itt végigkóstoltunk hat különböző Krk-szigeti žlahtinát. Több alkalommal, a helyszínen is volt már szerencsénk a főleg Vrbnik/Verbenico városkájához köthető fajtához, de korábbi ambivalens érzéseink ezúttal se változtak. A régeben chasselas-nak hitt fajta teóriáját a genetika cáfolta (a rózsaszín rdeča žlahtina azonos csupán a piros saszlával), ellenben a kettős hasznosítású rokon karakter címkéje joggal ragad. Alapvetően ez a fajta is lágy, alkoholban nem túl gazdag és összetett, ebből következően ornamentika szintjén még teljesen megfelelő, némelyik tétel (főként a Gospoja és a Katunar pincéké) izgalmas termőhelyi jelleget is villantott, ellenben strukturálisan kifejezetten súlytalan, üres. Jól lehűtve, a vrbniki/verbenicói belváros bejáratánál lévő borteraszon fogyasztva kellemesen elszopogatható, de egy vacsora vagy bármilyen borszerűbb képződmény mellett kóstolva sajnos azonnal elvérzik a mutatvány.

Horvátországban Isztria egyértelműen a gyémánt a koronán. Az isztriai malvazija eleve egy olyan bor, amit bárhol bármikor szívesen iszunk – de pezsgőben is erősödik a környék. Az igazán ismert nevek közül a Fakin, a Kozlović (gyönyörű a 2022-es Selekcija, hát még az ikonikus Santa Lucia) és a Kabola (szuper pezsgő, hibátlan alapmalvazija) képviseltette magát, de azért jócskán volt lehetőség kóstolni másoktól is.

Amennyiben a malvazija istarska fajtát mindenáron megfeleltetni szeretnék az itthon ismertekkel, valahol a hárslevelű-cirfandli-zenit tengelyen kellene keresgélni. Finom virágosság, leheletnyi citromhéj, gyantaillat a fenyőerőkből, birs és barack, krémesebb textúra, túlérve pedig aszalódó füge az útszéli bokrokról és az árusok füzéreiről. Isteni egyveleg.

Érdemes külön kiemelni a csak 2021-ben alapított bujei/buiei Bastian pincészetet: egyrészt mert 100%-nyi, részben fahordóban érlelt chardonnay alapborból készítettek egy hibátlan, Franciacortákat idéző pezsgőt kb. 25-30 eurós palackáron, ami ezért a minőségért nagyon jó ár, másrészt mert a malvazijáikat is legalább ennyire lehet ajánlani. Az alapbor tipikus és mellé ivós, azaz kikérhető bárhol, bármikor, a komolyabb, Buje/Buie történelmi belvárosát kialakító 18. században élt velencei építészéről Marchiorinak nevezett, hordót is kapott válogatástétel pedig a legjobb isztriaiakkal vetekszik mélységben, tartalomban, izgalomban, klasszikus vino da meditazione.

Pár fokkal radikálisabb, de hasonló ahaélményre képes a motovuni Roxanich pince 2016-os Lara 1/6 nevű narancsbora, ami extrém módon 60 napon keresztül ázott héjon, majd hét éven át érlelték, mígnem szűretlenül lepalackozták: gyönyörű és hibátlan natúrbor.

Ugyan már nem Isztria, de nincs tőle messze: a nemcsak látványra, de a termőhelyet tekintve is különleges, szűk és szeles szlovéniai Vipava-völgyből is érkezett egy termelő, annak is a nyugati széléről, az olasz-szlovén határ mellől, az olasz Goriziára és vele Friulira néző Renče és Vogrsko dűlői közül. A Guštin pince négy malvaziját hozott, a tartályos pezsgője egy abszolút jól iható, de különösebb izgalmaktól azért mentes történet, a malvaziják között pedig a frissebbekről ugyanez mondható el, komolyabb tételekért ezért az érleltebbeknél érdemes körülnézni, már csak azért is, mert meglepően hosszú ideig, akár 5-7 napig is héjon áztatják a szőlőt ahhoz, hogy kinyerjék a bogyó héjából és az íz- és illatanyagokat, azaz mondhatni, az isztriai malvazijához a pécsi cirfandlihoz hasonlóan nyúlnak. Egy olaszországi nyaralásból hazafelé pár palackot lehet hozni innen is, árak terén pedig már inkább a magasabb szlovéniai árak érvényesülnek, semmint az olcsóbb friuliak.

Dalmácia fehérborai egyre több figyelmet követelnek maguknak. A dalmát fehéreket sokáig lenézték, többnyire okkal, fáradtak voltak, akár az olívaolajaik (azok sajnos most is), ez pár éve kezdett megváltozni. Becsületükre legyen szólva: annak ellenére teszik ezt így, hogy eladási problémáik korábban sem voltak, a horvát tengerparton nemcsak a helyi fogy el nagyon gyorsan, de szüretig felszippantják még a kutjevói és baranyai pincék termését is, ezért van az, hogy az isztriai, dalmáciai borok 14-15 eurótól felfelé indulnak.

A Dalmácia-szerte termesztett pošip fajta, amit korábban tévesen azonosnak tekintettek a furminttal (valószínűleg a muramenti pušipel tájnév szolgáltatja ennek apropóját), lassan elkezdte a felzárkózást a korábban ébredt és hamarabb irányba állított isztriai malváziák mellé a tengerpart vidékén. Némi karakterbeli rokonságot azért találhatunk a furminttal, ennyire délen talán valóban egyet hátrébb lépne a citrusosabb jellege a szaftos barack javára, légiesebb, karcsúbb testét sűrűbbre, tartalmasabbra hizlalná a hatványozott meleg és napsütéses órák száma, ellenben az éltető savakra épülő szerkezetból azért valamit megtartana magának. Magyarul a pošip egyfajta délre száműzött furmint-gondolatkísérletnek felel meg leginkább, ennek tükrében még izgalmasabb a kóstolása.

Ugyan a leghíresebb, tengerre néző dűlőket felvonultató Pelješac-félszigetről sajnos nem érkezett kiállító – amit erősen sajnáltunk, mert a zseniális grk szőlőfajta borainak nagy rajongói vagyunk –, a Hvar-szigeteki szövetkezeti pince (PZ Svirče) borait pedig leginkább helyben fogyasztásra érdemes ajánlani – a pošip de luxe boruk persze vállalható, de már az alapoknak is annak kellene lenniük a komolyanvehetőséghez, és érdemes megkóstolni a bogdanuša nevű, csak ott termő fajta borát is –, Korčula szigetén és Šibenik mellett Jadrtovacban szenzációs fehérek készülnek. A Testament pincészet utóbbi helyről jön: alapbora, a csak egy T-betűt a címkén szerepeltető pošip a jólihatóság mintapéldája.

Hasonlóképp a korčulai Black Island borászat (valamiért angolul van a neve) Merga Victa nevű pošipja: élmény inni. Mindkét bor 15 euró körül kapható, egy-egy karton mindkettőből jöhet, ha borlapon látjátok őket nyaralás alatt, tudjátok, mit kell tenni.

Bosznia-Hercegovinából figyelemreméltó a horvátok dominálta hercegovinai Tomislavgrad körüli fennsíkon szőlőt termesztő Knebu pincészet. A környéken nem ez a klasszikus szőlőtermő vidék, az kicsivel arrébb van, keletre, Mostar körül, ez azonban szándékos: itt ugyanis 900 méter tengerszint feletti magasságon művelik a szőlőt, amihez hasonló adottságokat Dél-Tirol tudhat a magáénak, legalábbis az a példakép. A cél a magasabb fekvés miatt több viszontagsággal járó időjárásban lévő lehetőségek kiaknázása, azaz évjáratról évjáratra különleges és magas árú – 25-30 euró körül kapható egy palack náluk – száraz terroirborok készítése. A fajtaválasztékban a klasszikus nyugat-európai fajtákból inspirálódnak, nem a helyi szőlőfajták közül: chardonnay, sauvignon blanc, pinot noir terem náluk. Egyelőre húszezer palackot készítenek, de elmondásuk szerint a cél pár éven belül ennek hatszorosa, ott viszont megállnának, mondván a minőség a lényeg. Nagyrészt 2023-as borokkal jöttek, körző-vonalzó mind, főleg a metsző savak maradtak meg bennünk, viszont izgalmas látni, hogy a semmi közepén milyen ambíciózus terveket dédelgetnek: ha valakik a klímaváltozás borászati nyertesei lehetnek, akkor azok ők.

Izgalmas volt látni a moldovai Purcari borászatot a kiállításon – a kicsiny ország legnagyobb pincészetéről van szó, amely a romániai borpiac jó harmadát uralja jó ár-érték arányú, kifejezetten profin elkészített borokkal. A moldovai mellett romániai és bulgáriai pincékkel is rendelkező céget tavaly nyár végén megvette a Maspex, egy lengyel élelmiszeripari konszern – ami azt jelenti, hogy amiről Ercsey Dániel borszakíró ősszel beszélt a Gemištnek, miszerint a moldovai borokkal le lehetne tarolni az európai borpiacot, azt a lengyelek régóta látják és hamarosan meg is valósítják. A lengyel piacon pedig eleve mindenki nyer a moldovai borokkal: miután ott a legnagyobb verseny az 5 euró körüli szegmensben van, a magyarországi borok nagyrészt politikai okokból történő kiszorulása miatt (az Orbán-kormány Ukrajna-ügyi álláspontja) jön be a helyükre a moldáv, amin többet lehet keresni, minőségben pedig nincs különbség. A Purcari két pezsgőt hozott, egy fehéret meg egy rozét: noha tartályos erjesztésűek, 16-18 hónapig érlelték őket, komoly, a műfaji kereteken messze túlmutató italok, amikért kell is azért fizetni, 16-20 euró között vannak, ezekkel a cég a horvát piacon is akar dobbantani majd. A Purcari komolyan foglalkozik az autochton szőlőfajtákkal is, a feketeleánykával vagy a hihetetlenül selymes vörösbort adó rară neagrăval, boldog ember, aki ezeket kapja a poharába, pláne a drágább válogatástételeket. A pince 2027-ben ünnepli majd fennállásának 200. évét, állítólag akkora bulival készülnek, hogy azon talán még a Pet Shop Boys is elénekli majd a Go West című himnuszát: hol máshol is tennék ezt, ha nem Moldovában!

Nem mehetünk el szó nélkül egy letaglózó erejű gasztrosokk mellett: 2026, Eszék, a színpadon főzős események, masterclassok játszódnak le bizonyos időközönként, rövid időre viszont megkaparintotta az eseményt támogató Podravka a konyhát, hogy elrelativizálja vagy egyenesen cáfolja a múló idő fogalmát. Amit kaptunk: pempősre főzött penne tészta intenzív vegetás tejszínben tocsogva, a fogást megkoronázandó ropogósra sült bacontörettel a tetején. A kačkavalj sajtot azért hiányoltuk a tökéletességhez, de így is gyönyörű időutazás volt, néhány másodperc erejéig ismét hétéves lehetett, aki evett belőle.