A prefektus indítja az imát, keresztvetés, Áldd meg Uram minket és ezeket az adományokat, amiket a Te jóvoltodból veszünk magunkhoz, ámen. Ezt mindenki mondja, ki-ki vérmérséklete szerint, szinte kiáltva avagy motyogva, a bajsza alatt, épp csak rezeg az ajka. Ez utóbbi taktikát alkalmazom, mint általában korábban is, a Himnusz vagy az Internacionálé éneklésekor. Az Amúri partizánok dalát és Bunkócskát szerettem, azt lehetett fújni. Biztos itt is lesz ilyesmi, amit lehet majd harsogni, mert néha az is kell.

Aztán nagy zörgéssel kihúzzuk a székeket az asztaltól és leülünk. A legerőszakosabbak kapnak először a merőkanálhoz, az étszolgálatot teljesítő fiú tálat cserél, megtölti a vizeskancsót, ha kell. Ez tetszik, lesem a szaladgálását. Én is leszek majd étszolga hamarosan, gondolom, ez jó, mégis csak megérte ide jönni. Eszünk. Ez az enni- és innivaló fog táplálni négy éven át, ettől növök majd nagyra és leszek szép és okos fiatalember. Hálát adunk Néked, Uram, ezekért az adományokért, amiket a Te jóvoltodból vettünk magunkhoz.

Molterrel felfedezzük, hogy lent a faluban van egy cukrászda. Ez a cukrászda lesz a menekülés szigete az első időkben. Ki lehet menni a főkapu előtti ajándékboltba is, egy primitív, lapos tetejű betonépületbe, amit a turisták számára építettek, árulnak képeslapot és réz nyakláncot Szent Benedekkel, továbbá levendulaolajt. Itt lehet kólázni, mert ez is egyfajta szórakozás, kimenni a főkapun, és betérni egy kólára. Három forintba kerül, ami nem sok, de előfordul, nincs az embernél ennyi sem. Akkor fogni kell valakit, aki fizet egy kólát, majd megadom, és többnyire akad, mert mások is jönnek odabentről, és senki sem szeret egyedül kólázni, megéri fizetni valakinek, nem is a kóláért, hanem azért, hogy együtt lehetnek, kívül a falakon, erre a valamennyi kis időre. Molterrel nem értük be ennyivel. Felfedeztük a falusi cukrászdát, ahol gesztenyepürét ettünk és itt is kóláztunk, sokkal drágábban, mint fent: a püré 10 forintba, a kóla 5-be került.

Mindezt „mulatásnak” hívtuk és nagyon meg voltunk elégedve magunkkal, hogy efféle már-már dzsentri módon voltunk képesek megédesíteni az életünket, érzékeltetni a különbséget a fent és lent között. Kimulattuk magunkat, énekelve felvonultunk a szerpentinen vagy a horogban, jöhetett a napirend többi része. A többiek is hamar tudomást szereztek minderről, hogy „mulatunk”, Molter nem volt rest ezzel dicsekedni, a maga különös vasutas-arisztokrata módján; sőt, épp ezért nem is volt dicsekvés a szó szoros értelmében, inkább annak közzététele, hogy vannak olyan világok, ahová nem léphet be akárki; hiába, hogy senkinek sem tilos levonulni a faluba és ott cukrászdázni, gesztenyepürézni, úgysem fogja megtenni rajtunk kívül más, mert a lényéből fakadóan képtelen rá. Mulatni csak az képes, aki erre született. Egy kicsit én is éreztem ezt. A cukrászdai kólának egészen más íze volt, mint amit fent, az ajándékboltban szopogattunk el, az egyre hűvösebb időben egy szál köpenyben kiszaladva. Pedig oda is ki kellett szaladni. Mert kellett.

Uzsonnaszünet van. A hetes még az első stúdiumidő utolsó perceiben elmegy a konyhára, ahonnan egy nagy tálcán felszeletelt kenyeret hoz, amihez valamiféle kenhető anyag tartozik: lekvár, vaj, zsír, májas, avagy többféle, nevenincs massza, ami minden bizonnyal maradékok ledarálásából és elkeveréséből származik; némelyik egészen finom, de akad, ami étkezésre alkalmatlan. Ezeket a helyi specialitásokat nevezzük el később Modeszt-pasztának, a konyhát felügyelő kopasz, arany keretes szemüveget viselő atyáról. Ő maga csöndes, halk szavú, a gimnáziumban nem tanít; amit „ főz”, az is szerény, így teljesen mértékben megfelel annak a névnek, amit valaha régen, a beöltözésekor a főapát kiválasztott a számára. Egy évtizedekkel későbbi, visszaemlékező cikkben ezt találtam róla, illetve konyhavezetési filozófiájáról:

„Elmondta, hogy a rendkívül egyszerű étkezés – atyáknak, vendégeknek, diákoknak mindig ugyanaz – fő erény-elve a gondosság. Az alapanyagok megválogatása, az alapos tisztítás, az igényes előkészítés, a hozzáértő főzés, sütés.”

Már bizonyára a fentiekkel is elszámolt Mindenható Atyja előtt. Az uzsonna azonban nem a kincstári kenyérről és a rákenhető krémekről szólt. Ki-ki a maga vérmérséklete és éhségi szintje szerint a szekrényéhez ment, és mindenféle ima nélkül előszedte az otthonról érkezett elemózsiát. Deziré atya gunyoros, tán kissé bosszús hangja: Megérkezett a féldisznó?

Ő is itt volt diák, neki tán sosem küldtek semmit a szülei? Ó, mennyire jellemzőek voltak ezek az étkezési szokások! És mi minden került elő ezeknek az ezeréves, jellegzetes szagú és milliónyi folttal tarkított szekrényeknek a mélyéről. Enni kell. Tudjuk, hogy kinek mit rejtenek a szekrényei. Üres szekrény nincs, csak érdektelen. Vagy ahová nem lehet még belesni sem. Mert jóságos gazdája úgy eszik, hogy ott áll a keskeny rés előtt, a fejét bedugva tömköd magába valamit, aztán, ha végzett, gyorsan becsukja az ajtót, és mintha ez nem jelentene elég biztonságot, lakattal is lezárja. Ketten vannak ilyenek, akik lakatolnak, és érdekes mód ők egymásra is találnak később, csak épp a többi harmincnyolc nem óhajt velük közösködni.

A szekrények leginkább kolbászokat rejtenek. Itt tudom meg, hogy a kolbász nem csabai vagy gyulai. És bár ezek a kolbászok rendre elfogynak, tehát igaznak tűnhet a mondás, hogy több nap, mint kolbász, mégsincs így. Annyiféle rendű-rangú, fűszerezettségű, csípősségű, vastagságú és keménységű kolbász érkezik ide az ország legkülönbözőbb szegletéből, hogy igazából a négy év sem elég hozzá, hogy valamennyit végigízleljük, a témához illő alapossággal.

Folyik a kolbászok csereberéje, és szép lassan kialakul egyfajta hierarchia, melyik kolbász mit ér. Ez függ attól is, ki kivel van éppen jóban, milyen asztaltársaságok ülnek össze a stúdiumi uzsonnaszünetben. Ebes szinte lilás, vékonyra töltött, őzikelábra emlékeztető kolbásza nagy sláger, ami nem csoda, hiszen valóban őzből készül. Jellegzetes, húszcentis darabokra van feldarabolva, kötegekben érkezik, és Ebes csöppet sem fukar vele: sokan üljük körbe egy-egy alkalommal, mindenki deszkáján hever egy húsz centis darab, azt vagdossuk, esszük hozzá a konyháról felhozott kenyeret, és valakinek a hagymáját, uborkáját.

Uborkaügyben Dezső a legtudósabb, továbbá nála az egészen apróra töltött, istenien lágy, de mégsem széteső véresés májashurka a kedvenc. Ezt amúgy is hamar meg kell enni, nehogy megromoljon. Nem romlik meg. A Botos-féle, Balatonmelléki kolbász már vastagabb, de ezt meg olyan finomra darálják, hogy a zsír nem is látszik benne, nem is beszélve a cafrangokról. Puha még, túl puha is tán, de megszáradni, megszikkadni nincs ideje, hamar eltűntetik a kamaszfiú-bendők.

Én Pick-szalámival tudok szolgálni néha, ezt hoznak vagy küldenek anyámék, ami a maga nemében elegáns dolog, mert drága holmi, másrészt falun szinte ismeretlen, elvégre minek venne effélét az, akinek a füstjén otthon fejtetőre állított sűrű erdőként lógnak a kolbászok és a stifolderek. Egy biztos, a Pick-szalámi ugyanúgy elfogy, mint bármi egyéb, tájjellegű étek. És ahogy telik az idő, előkerülnek lassacskán a konzervek, a löncshúsok, a sertés- és marhamájkrémek. Várjuk, hogy valakinek csomagja érkezzen, vagy jöjjön a szülői látogatás, ami minden fenyegető rémképe ellenére is ennivalót jelent, hazait, és nem szülők és testvérek képében, mert ők úgyis elmennek; ami marad, ami igazán fontos, az a sült csirke, az oldalas, az almás pite, a zserbó, és természetesen a kolbászok, amik szálra mérik ki az életet, de legalábbis az elkövetkező napok, uzsonnaszünetek hosszát.