Kérem Várjon!
Cikkek
Hogyan kóstoljunk bort 2016-ban?
Avagy mennyire szorít a spanyolcsizma...
Szabó Zoltán
2016 January 06.
Rögtön leszögezem, hogy a szöveg csak jobb híján és utólag kapta ezt a címet figyelemfelkeltő, szenzációhajhász megfontolásból, azt tapasztalom, így szokás ez ma. Nincs köze semmilyen számvetéshez, továbbá nincs semmilyen másra vonatkozó imperatívusza, éppen hogy az önálló gondolkodás és egyéni preferenciák kialakítása mellett igyekszem állást foglalni. Szóval sokkal inkább tükrözi egy érett felnőttkorába lépő, borivó gondolatait, hisz több, mint 20 éve vagyok menthetetlen borbuzi és forog azóta is a bor körül az életem.

Nyomatékosítandó a személyes szálat - amúgy is ilyesmikről szeretnék írni - elmesélem, hogy éppen egy spanyol szigeten töltöm az ünnepeket, ennek az információnak dramaturgiai okokból van jelentősége, kevésbé a kivagyiskodás végett biggyesztettem ide.

Adott tehát a spanyol környezet és egy ráérős borissza, aki kíváncsi a helyi borkultúrára, viszont pénz és idő hiányában megszűri magán a rendelkezésére álló befogadhatatlanul széles választékot, hogy lehetőleg olyasmikben merülhessen el, ami örömet is okoz, ne csak a passzív tudáshalmazát gyarapítsa. A kiválasztott bor lehetőleg ne csak lenyűgözni akarjon, szórakoztasson is közben. Ne csak tapasztaltabb legyek tőle, vidámabb is.

Ez lefordítva esetemben annyit tesz, hogy a "nagy vörösek" itthon és máshol se hoznak izgalomba, nem élvezem őket, így rögtön kiesett a boros polcok választékainak nagyobb része, hiszen itt minden elsősorban Riojáról szól, másodsorban meg a Duero völgyéről. Hordóhasználat, test és arányok, érettség, tanninok finomsága, ez mind szép, frankón műelemezhető, de engem nem szórakoztat különösebben. Ha poharazgatni akarok, nem is igen lehet belőlük hosszadalmasan: gyorsan eltelítenek, elgyötrik a szájat. Ugyanígy hidegen hagy Bordeaux vagy éppen nálunk a villányi fősodor ezeket utánzó hasonszőrűjei. Őszintén szólva nem is értem, ennyi leginkább alkalomhoz illő bort - ami viszonylag kevés és ritkán asztalra kerülő fogás mellé passzol - ki iszik meg egyáltalán? Hát ha még valódi spanyol nyár lenne...

Tudom, ez a kanonizált borvilágrend szerint már-már szentségtörés vagy egyenesen istentagadás, meglehet, de ettől még nem fogok magamon erőszakot venni.

Szóval maradnak a spanyol klasszikus fehérek ismerkedésnek, illetve a közelségükből adódóan rendelkezésre álló tételek. Meg a vakszerencse.

Szép lassan majd összeáll a fejemben a fajták milyenségének képzeletbeli fantomképe. Nyilván hazai és saját ismeretanyagra támaszkodva, óhatatlanul összevetve az elsajátított tapasztalatokat az újabb impulzusokkal szülöm meg a végső értékítéletet. Lássuk, hogyan is jártam velük és végül mire jutottam.

Az ismerkedési technikám a következő: egy adott borvidék emblematikus bora vagy egy fajta megismerésének a legegyszerűbb módja min. 3 tetszőleges tétel kiválasztása a műfajból, lehetőleg különböző ársávban. Ez az előszűrés. Azért tetszőleges, mert komolyabb előtanulmányaim azért nincsenek, se okostelefonom meg borfelismerős applikációm, így marad az intuíció, mit sugall a palack és a címke, hogyan jellemzi a hátcímke a bort (olaszul beszélek, az írott spanyollal még boldogulok valahogy), azaz hagyom, hogy a bor vegyen meg engem és vicaverza. Ha eztán tetszik, amit tapasztaltam - a vakrandi - akkor jöhet a komolyabb ismerkedés, az elmélyülés. Nem halálbiztos vagy golyóálló a technika, simán beleszaladhatok pont három kevésbé sikerült és szimpatikus cuccba is, de azért ez ritkábban fordul elő.

Az első nekifutás a lanzarotei malvasíák voltak. Az isztriait nagyon szeretem, elég jól ismerem is, bár ez a malvasía volcánica (vagy ~ de Lanzarote) külön fajtának számít, a rokonság azért bőven tettenérhető. Itt könnyebb dolgom volt, a kb. 60-70 km hosszú szigeten két helyen koncentrálódnak a szőlőültetvények, de a turisták előtt is nyitva álló pincék, borászatok egy 15-20 km-es szakaszon könnyen és gyorsan végigjárhatóak. Az önismétléseket elkerülendő korábban már írtam más kapcsán a borvidékről, az általános információk itt fellelhetők, aki nem olvasta, itt pótolhat

A két legnagyobb borászat, aminek az alap tételeit a Kanári-szigetek szinte minden kisboltjában is kapni lehet az El Grifo és a La Geria. Ezek már mutatnak vmit a fajtajegyekből, ha eltekintünk a vékonyabb, savasabb karakterétől, első benyomásnak nem rosszak, a pincéknél viszont már a "collección", "ecológica", illetve "barrica" változatait is megkóstolhatjuk, de pezsgő vagy éppen édesbor formájában is folytathatjuk az ismerkedést a fajtával, szinte mindenhol lehet poharazni vagy kóstolómennyiséget kérni. Ezeknél egy szinttel feljebb lépünk, ha a Rubicón vagy Stratus bodegáiba térünk be, itt az alapszint az előbbiek válogatástételei magasságában kezdődik. Legjobb, legizgalmasabb megoldásokat a Bermejo pince szolgáltatta számomra, bár a friss 2015-ös évjárat a korábbihoz képest náluk fordított arányosságot mutatott a magyar klímán tapasztaltakkal. Jó átlagminőséget képvisel még a Vega de Yuco, a La Grieta (kicsit ódivatúbb), a Vulcano és a Guigan, egy pince kifejezetten nem nyerte el a tetszésemet, illetve alapjáraton kihagytuk az egyételmű turistacsapdákat.

Összességében az itteni malvasía egy nagyon sokszínű, izgalmas fajta - a legenda szerint Shakespeare kedvenc bora volt - diszkréten illatos, gyakorta (szőlő)virágos, üdítően jósavú, válogatott tételei buják, krémesek-puhák, trópusi-egzotikusak, kaják mellé is pompásan csúsztak, nagyon élveztem az ismerkedést.

Jöjjön viszont a csattanó: a legtöbbet a Bermejo pince Maceración carbónicájából táraztunk. A szénsavatmoszférás bozsolétechnológia - jellemzően a helyi listán negro fajtából - errefelé nagyon népszerű, gyakorta még import fával is megfejelik a végeredményt. Legtöbbször furcsa vagy éppen unalmas a végeredmény, de nem a Bermejo-féle változat, ami olyan eszméletlen gyömölcsbomba, annyira finoman fűszeres és úgy itatja magát, még a nemsokára nyolc éves fiam tetszését is annyira elnyerte, hogy a második repetakortynál megálljt kellett parancsolnom neki, ráér még megtapasztalni a következményeit...

Tenerife szigetén 3 napot voltunk, ez úgy egy fél baranyányi terület 5 borvidékkel, ami elsőre furcsának tűnhet, de miután a kis szigeten található egész Spanyolország legnagyobb hegye, a több, mint 3700 méteres Teide, gyakorlatilag különböző éghajlatokat létrehozva (hűvösebb kontinentálistól a sivatagig tényleg minden), annyira mégse meglepő. Van ahol a szőlőültetvényeket kicsit odébbautózva már a banán váltja, megdöbbentő a változatosság.

Értelemszerűen itt az északi oldalon és a zártabb völgyekben készülnek a legjobb borok, jellemzően teraszokon díszlik a szőlő. Malvasía errefelé is van, de gyakoribb fehér fajta a listán blanco. Itt kevesebb időnk jutott a borozásra, a Viñatigo pincészet borai nagyon tetszettek, a kevés tapasztalat alapján ők készítik az említett fajta legszebb változatait. Ez a fajta kevésbé aromatikus, struktúrájában és rétegzettségében erős inkább.

Innentől, azaz a Kanári borokon túl kezd nehezebbé válni a terep, hiszen a szárazföldi spanyol borok teszik ki az itt beszerezhető tételek derékhadát, ami azért jóval nagyobb falat. A két klasszikus spanyol fehér a galíciai albariño, illetve a ruedai verdejo, elsősorban ezeknél alkalmazhattam a fentebb vázolt technikámat. Előbbivel már voltak előzetes tapasztalataim, szeretem is a műfajt, míg utóbbihoz még csak egyszer volt szerencsém. Ezúttal viszont verdejo fogott meg jobban. Kissé utánaolvasva azóta kiderült számomra, hogy nem ritkán sauvignon blanc-nal keverik nem csak a törvényileg megengedett százalékig, akár kisebbségben lévő fajtaarány esetében is a náluk jobban csengő verdejo név kerül a címkékre. Ettől függetlenül a borok nagyon jók voltak szinte kivétel nélkül, a legmélyebb benyomást José Pariente megoldása adta, nagyon sok réteget megmutatava, amolyan verdejók esszenciájaként.

Természetesen mellényúlásaim is voltak, amik szót se érdemelnek, a slusszpoén sommázatként ezesetben is egy vörösboré lett. A főzéshez választott Borsao pincészet Campo de Borjából számazó 1,86 eurós, kizárólag a Mercadona üzletlánc számára palackozott Garnacha Míticája letaglózott. Kifejezetten nem szeretem pedig, amikor hiperes-nagypincés megoldással példálóznak a "mocsárbaragadt" magyarok ellenében, ez ma pedig a belterjes honi borújságírás gyakran visszatérő eleme, míközben nekem csak nagy ritkán adtak valódi, komolyabb élményt az ajánlott, körberajongott tételek, de itt most óhatatlanul csatlakozom kell a kórushoz. Egy fantasztikus, hedonista ivóborra leltem benne. Úgy tartalmas, kellően gazdag és bőséggel díszitett, hogy egy pillanatra se érzem nehéznek, lekváros-főttnek. Parádésan fűszeres, borsos, borókabogyós, a 13,5-es alkohol ellenére is veszettül csúszik, afféle spanyol turbókadarka.

A "Hogy csinálják ezt ennyiért?" végkövetkeztetést nézeteitől, hozzáállásától függően sokan sokféleképpen válaszolják meg idehaza. Én most az ügyeskedést, mahinációs, stb. vonalat kihagyva azért leszögezném, hogy ezt a kunsztot, műfaji bravúrt itthon semmilyen megoldásban nem tudnánk utánuk csinálni. Se terület, se klíma, se fajta nem adott hozzá. Következésképpen az energiáinkat inkább fordítanám abba az irányba, amiben meg mi tudunk nagyot dobni, még ha egyelőre nem is kristályosodott ki teljesen, mi is volna az. A nagyvilág végtelen információhalmaza egyre könnyebben elérhető és megtapasztalható mindenki számára, a közkeletű tévhitek és blöffök nem sokáig maradhatnak leplezetlenül. Koncentráljunk tehát valós értékeinkre és tennivalóinkra, még ha nincs is konszenzus ezek terén, de a párbeszédet és a tapasztalatok összevetését kezdjük meg legalább...