A kevés fennmaradt trák freskó egyike (fotó: Ercsey Dániel)

A trákokról keveset tudunk, és azt is főleg a görögöktől illetve kicsit később, a római szerzők munkáiból. Tudniillik nem írtak. Vagy ha igen, az nem maradt fent. Egyetlen kanyi betű sem.

Bejárat a trák-halomba (fotó: Ercsey Dániel)

A görög szerzők úgy írnak róluk, mint az északi határaikon élő büszke népről, akik legendásan részegesek, a születést gyászolják (hiszen ez minden lehetséges világok legszörnyűbbike), a halált viszont három napon át ünneplik, nem törődnek a múlttal sem a jövővel, esznek-isznak, szeretkeznek és háborúznak. A Balkán eszenciája - mondja rezignáltan Ivó, az idegenvezető, és alighanem igaza van.

Napisten (Apolló?) dombormű a márványajtón (fotó: Ercsey Dániel)

Kazanlak közelében (a Sipka-szorostól közvetlenül délre) majd száz trák királysír maradt fent, ezek jobbára úgy néznek mint, mint a hazai kunhalmok, a többségüket az elmúlt évezredekben kirabolták, de még így is maradt néhányban valami, például színarany maszkok és ékszerek, I. Térész király idejéből.

Térész maszkja (fotó: Ercsey Dániel)

Fénykorukban a trák királyok még az athéni népgyűlést is befolyásolták, a fizetett trák ügynökök pénzzel, jó szóval és megfélemlítéssel elérték, hogy Athén tétlenül nézze, amint szövetségeseit, néhány a Dardanellákban fekvő városállamot, a trák királyság bekebelezzen, így szerezvén kijáratot a tengerre.

Hellenisztikus váza (fotó: Ercsey Dániel)

A legfőbb trák freskó (fotó: Ercsey Dániel)

Persze a sztorinak rossz vége lett, amikor I. Kotüsz szövetségre lépett a makedón sztárkirály, Nagy Sándor apukájával, II. Philipposszal, aki - jótett helyébe jót várj - gyorsan leigázta újdonsült szövetségesét. Így, minden bizonnyal egy csomó trák katona szolgált Nagy Sándor világverő hadseregében, ki tudja, talán trák népdalok csendültek fel a mai Afganisztán hegyei között, a Perzsa-öböl melletti homokdűnéken és az Indus partján is.

Morcos bronz trák... (fotó: Ercsey Dániel)

A sírok közül néhányat érdemes végiglátogatni, csodálatos ókori kultúra bontakozik ki a szemünk előtt, de valahogy Orfeuszt nem emlegetik, hiába kérdezek rá többször is. A kazanlaki városi múzeum viszont határozottan vicces hely, a földszint a régészeti részleg, itt vannak érdekes dolgok, az emelet viszont felújítás miatt zárva van, úgyhogy a szépművészeti részleg a földszintre költöztetve várja, hogy jobbra forduljon a sorsa. Lépten-nyomon halomba rakott festmények, aktok és csendéletek, közöttük bóklászó melósokkal. Őrzésnek nyoma sincs, ha akarnék, kisétálhatnék egy milliókat érő bolgár festménnyel, már ha képben lennék annyira, hogy tudjam, melyik kép az értékes.

Bejárat a sírkamrába (fotó: Ercsey Dániel)

A sírkamra belülről (fotó: Ercsey Dániel)

Az ebéd a tegnapi mása, akárcsak a bor. Édes, vörös, picit még pezseg is, a kérdésemre, amiben a szőlőfajtát firtatom, ingerült válasz érkezik: Milyen szőlőfajta? Vörös!

Ismeretlen eredetű édes vörös (fotó: Ercsey Dániel)

A Bulgária útinapló sorozat további részeit itt találjátok meg: 1.rész, 2. rész, 3.rész, 4.rész, 5.rész, 6.rész, 7.rész, 8.rész