A Vinart Petit Tasting után (amit itt írtam meg) átsétáltunk az alig 3 percre lévő bisztróba. A hely nem túl nagy, csütörtökön vacsoraidőben szemmel láthatóan félházzal ment, talán csak a Covid miatt, ki tudja? Ámbár lehet, hogy a horvát fővárosban sem csúcsidő a csütörtök este…

Amit még elöljáróban meg kell említenem, hogy előre le kellett / lehetett adni a rendelést, ami a hús/hal/vega 4 fogásos menüre korlátozódott. Ez szerintem teljesen rendben is van egy olyan helynél, ami a friss alapanyagokat tűzi a zászlajára! Én bevállalós voltam, mint kiderült egyedüliként kértem vega menüt a 12 fős asztaltársaságban.

A sommelier - lehet, hogy csak zavarban volt - nem volt a helyzet magaslatán, úgy döntött, hogy minden körhöz 1 bort bont ki (abból két palackot), hogy igazi „érdekességeket“ mutathasson nekünk. Az még csak hagyján, hogy egyedüli vega menüs sültbolondként pont tojik rá, hogy passzol-e a borom az ételhez, de azért a többiek fele-fele arányban ettek húst vagy halat és szerintem ahhoz sem egyszerű (legalábbis mindkettőhöz) jó bor-étel párosítást bemutatni, egy borral. Megkockáztatom nem is akart ilyesmit. Ami - hiába a jófej somm - súlyos szakmai hiba, kihagyott ziccer, szegénységi bizonyítvány, mindenki döntse el maga.

A másik probléma a bisztróban uralkodó félhomály volt. Az asztalok feletti belógatott lámpákat nem kapcsolták fel, így szinte esélytelen volt nem csak lefotózni az ételeket, de gyakran a felismerésük is problémát okozott…

Aztán persze, ahogy lenni szokott, az előételt megkóstolva azonnal elállt a lélegzetem is. A friss mozzarella olyan volt, amilyennek lennie kell, kívül érintésnyi kéreg, belül foszlós, mellette a cékla pont annyira édes és roppanós amennyire elvárom, a tengeri sóval megbolondított karamellizált dió pedig olyan pikantériát adott a fogásnak, hogy túlzás nélkül a mennyországban éreztem magam! Ráadásul a bor is telitalálatnak bizonyult, Joško Gravner 2009-es Ribolája nagyon szépen harmonizált a fogással. A kezdeti dohogás után azt hittem sínen vagyunk…

Mígnem megérkezett a második fogás, ami egy tökliszttel készített főtt gombóc volt, nyers tökfilével, pörkölt tökmaggal, az egészet pedig nyakon öntötték egy enyhén savanyított kecsketejjel. A gombóc picit száraz, Szegeden úgy mondják fujtós, a kecsketej nem csak enyhén savanyú, a nyers tökfilé - miután semmi íze nem volt - értékelhetetlen, az Ipša 2017-es isztriai malváziája pedig egyértelműen túl savas volt hozzá és a tej savanykásságát erősítette fel.

A harmadik fogásként tálalt krumplinudli, amit keserű-édes túró-tejszín szószban tettek elém, tökmagkrémmel és a fotón is látható, rendkívül keserű tengeri salátával, már konkrétan kiverte a biztosítékot. Olyan keserű volt, hogy nem is tudtam megenni, csak nyámmogtam rajta. A helyzeten sokat rontott a Kolarić pincészet 2019-es Coletti-je, ami annyira fás és túlhordózott volt, amennyire ez csak lehetséges. Csipsz és nyers fa, füst és vanília. Nem csak az ételhez értékelhetetlen.

Végezetül jött a desszert, amihez már amúgy sem volt sok kedvem. A bor láttán még felcsillant a szemem, mert a kóstolón már volt szerencsém egy Bodren borhoz, de ez a 2016-os Cuvée a nyomába sem ért az ott kóstoltnak, könnyed és egyszerűen édes volt, míg a felszolgált csokis süti tömény és gejl, hiába a citrusok a tálalásnál, nem tudták föllazítani.

Összességében az előételért megszületnem is megérte, de ami utána következett, az nem győzött meg arról, hogy még egyszer betegyem ide a lábamat. Ha mégis, akkor biztosan nem vega menüt kérek és magam választok bort az ételekhez.

Belső tér: 10/6

Kiszolgálás: 10/10

Ételek: 10/5

Borlap: 10/9

Ár-érték arány: 10/6