A külföld nem igazán érti: egy Prága és Berlin közötti helykitöltő valamit lát itt, megy át rajta autópálya, az jó, pláne, hogy már a csehek is megépítették a maguk részét Prágától északra, meg ott van Drezda, a második világháborúban lebombázták, azóta szépen újraépült, most már az is jó. De a vidékies Fachwerk-turistagiccs nem itt van, hanem Rothenburg ob der Tauberben, a szocializmus látványosabb Berlinben, a hipszterek jobb bulikat tartanak Hamburgban, a bordélyházak híresebbek Kölnben, a sör meg Münchenben.

Holott Drezda konkrétan ugyanannyira van Budapesttől, Pécsről, Szegedről, mint München.

Persze tudom, hogy noha Münchent egy porosz inkább tartja a Balkán kapujának, Magyarországról nézve az már az ígéret földje, a literes bajor sörök és a híres focicsapat miatt oda kimenni egy hosszú hétvégére már-már státusszimbólum, és hát eleve a bajorokról még látatlanban szokás is tudni dolgokat, a szászokról ellenben semmit. Ez persze nem baj, a legtöbb német is annyit tud a szászokról, amit fentebb írtam, plusz azt, hogy mivel a szájukat nem annyira nyitják ki és mozgatják, mint északabbra, ezért ha valaki buta német parasztot akar játszani a tévében, a rögtön beazonosítható szász dialektust veszi elő.

Aki Szászország iránt érdeklődik, ott túrázni akar, oda nyaralni menni, az többnyire eleve az egykori NDK-ban nőtt fel vagy lakott, vagy rokonai vannak ott, vagy látott már mindent, de legfőképp van benne egy adag olyan egészséges és természetes kíváncsiság, ami mára sokakból kiveszett, vagy talán benne se volt soha.

Mivel a Pécsi Borozó olvasói olyanok, akik ilyenek, mutatunk négy jó tippet – ha nem is a komplett tartományból, csak annak legközelebbi Drezda körüli részéről!

1. A legjobb túrahely: a szász Svájc

A rendkívül bizarr, kétségkívül látványos formájú hegyekkel és sziklákkal teli, Drezdától délkeletre lévő, Csehországba is átnyúló vidék – hivatalos nevén az Elba homokkő-hegység – a túrázók kedvence, mit kedvence, egyenesen rajonganak azért, hogy sziklákra épített várakat, sziklák közé épített hidat, sziklán lecsorgó vízesést, sziklákban nyíló barlangokat, sziklák formálta hidat, sziklák alakította labirintust vagy csak simán sziklákat lássanak akár alulról, egy szurdok aljáról, vagy valamelyik kilátóból, ami történetesen szintén egy szikla.

A cseh és a német részt az Elba választja el egymástól, mindkét részen van nemzeti park, köztük komp is jár, rengeteg a túraútvonal (még magyarul is!). Szállást érdemes minél előbb foglalni, a németek tényleg imádnak ide járni, ezt nagyjából olyan áhítattal teszik, mint amikor magyarok a Székelykőre vagy a Hargitára másznak épp fel, és ők bizony hónapokkal előre tudják, hol fognak aludni.

2. A kézenfekvő látnivaló: Drezda

Ide családi szálak is fűznek, a szüleim ide jártak egyetemre, gyerekkorom óta kívülről tudom a belvárosi Brühlsche Terasse összes épületét oda meg vissza, és amikor átutazóban a városháza tornyát a kocsiból megláttam, mindig tudtam, hogy egyrészt megérkeztünk a civilizációba, másrészt már csak két óra Berlin. Drezda nyilván ezen szálak nélkül is izgalmas, főleg annak, aki olvasta a Drezda szőnyegbombázásáról szóló Vonnegut-regényt, Az ötös számú vágóhidat: a várost ugyanis szinte teljesen újraépítették, avatott szemmel kell rendelkezni ahhoz, hogy valaki meg tudja egymástól különböztetni az eredeti és az eredeti tervek alapján újjáépített házakat. Aki pedig hozzám hasonlóan nem tudta elképzelni, miért hívják Drezdát az Elba Firenzéjének, nyugodtan nézze meg a Zwingert, aztán béreljen bringát és tekerjen el vele kicsit keletre folyásiránnyal ellenkező irányban először a kastélyok sora mellett az Elba északi partján, majd vissza a szemköztin, kilométerhosszan a villák között. Ha hirtelen villámlátogatást terveznél: május 15-én vasárnap egy közös program keretében az összes Elba-parti múzeum ingyenes a cseh Roudnice nad Labemtől egészen Drezdáig!

A felújított belváros kötelező látnivalóin túl érdemes átnézni az Elba túlpartjára, Neustadtba. Ez az a része Drezdának, amit csak pár helyen ért bombatalálat, ám az NDK tudatosan rohasztott le, hogy a komfort nélküli lakásokból álló házak lelakása után lebonthassa azokat, és mehessen a helyükre valami modern – itt ezért megtűrt módon kvázi-házfoglalók laktak, jellemzően olyan fiatalok, akiknek nem utalt ki lakást a rendszert. Az így organikusan kialakult alternatív-baloldali művésznegyed 1990-ben a német egységre, az addigra közzétett negyedlebontási tervekre és az NDK-ba belelátott társadalmi utópia bukására való elkeseredett reakcióként fogta magát, és hogy ne érje el a nyugatnémetek jövetelével a keletnémet területre is beszűrődő kapitalizmus, spekuláció, konzumfetisizmus, bérletidíj-emelés, reklámzaj, pláne ne az éjszakai záróra intézménye, kikiáltotta pár napra a függetlenségét Bunte Republik Neustadt (Neustadti Színes Köztársaság) néven, mégpedig úgy, hogy festékkel ráfestették az utakra és járdákra a határokat és táblákat is kiszegeztek erről tájékoztatásként, majd saját kormányt alakítottak, amely első lépésként kifejezte csatlakozási szándékát a Vatikánhoz. Saját pénznemük is lett, a keletnémet márkával 1:1 arányban, az annál jóval értékesebb nyugatnémet 1:2 arányban váltották, a címerüket pedig megoldották annyival, hogy a keletnémet búzakalász közé beszerkesztették Micky-egér fejét.

Ők ugyanis – számos keletnémethez hasonlóan – nem az NSZK részei akartak lenni, hanem egy olyan új NDK-t akartak, amely nem követi el az NDK hibáit. A művészeti projektbe oltott politikai tiltakozásként alakult mikroállam emlékét ma egy politikamentessé vált színes utcabál őrzi június harmadik hétvégéjén – mármint őrizné, ugyanis ahogy 2020-ban és 2021-ben, úgy a covid miatt idén sem tartják azt meg.

3. Hogy ne csak nagyvárost láss: Meißen

Drezda volt Szászország világi székhelye, ez a Drezdától északnyugatra fekvő harmincezres, rendkívül jól élhetőnek tűnő Elba-parti kisváros az egyházi, főleg amióta az evangélikusok rátették a kezüket a dómra. Az amúgy a porcelánjairól híres, a mai szász tájszólás bölcsőjének tartott Meißen tényleg festői: egy folyóparti sziklára építettek egy gótikus várat, bele egy templomot, majd alá a várost, ahol a mai napig külön jelölik, hol volt a határa a szabad polgárság házainak, és hol kezdődött a nemesek és a klérus birodalma, utóbbiak lépcsőzhettek egy csomót. Múzeumlátogatással, vársétával, belvárosi piacozással, kiadós ebéddel, majd kávézással (kötelező mellé: Eierschecke, az egyszerű és tökéletes szász sütemény) egész napos kirándulásra, a Magyarországon Elképzelt Német Idill És Jólét megidézéséhez tökéletes: Meißen még pont egészséges arányban turistás.

4. Evés-iváshoz: az Elba melletti szőlőhegyek

A szászországi lényegében Németország legismeretlenebb és legkisebb borvidéke a Darmstadttól délre fekvő Hessische Bergstraßéval együtt: kicsit amorf képződmény, mert az Elba völgye mellett adminisztratív okokból hozzá lett csapva a klímaváltozás miatt a szőlőtermesztésre egyre inkább alkalmas Berlin körüli Brandenburg pár frissen telepített ültetvénye is. Mindenesetre meglepően szép: ugyanolyan teraszos szőlőket látni itt, mint mondjuk a Wachauban, a Mosel völgyében, vagy szerte Olaszországban viticoltura eroica név alatt. Fölöttük kilátótornyok, közöttük kastélyok, lépcsők és túraútvonalak, alattuk a pincészetek: akár egy teljes napot el lehet azzal tölteni, hogy valaki a szőlőben sétál, közben pedig kíváncsiságból be-betér az azt megművelő pince teraszára. Sachsen fehérboros: főleg müller thurgau terem – sajnos nem dél-tiroli igényességgel készítenek bort belőle –, mellette riesling, pinot blanc (Weißburgunder), szürkebarát (Grauburgunder), pinot noir (Spätburgunder), tramini és az autochton Goldriesling. Bár nekem adná magát, hogy ezekből egybeszüretelve készítsenek bort a bécsi Gemischter Satz mintájára, sajnos ezzel már a középkorban felhagytak, azóta fajtaborok készülnek, házasítani legfeljebb a pinot-kat szokták, egyébként meglepően jól.

A legszebb teraszokat a Drezda elővárosának is tekinthető, gyönyörű villákkal teli Radebeul és Meißen között látni: a két várost az Elba mentén bringaút is összeköti. Meißen borászati szövetkezete sem utolsó, a borok skálája a tűrhetőtől a kifejezetten jól iható borokig terjed, Radebeulban pedig kifejezetten magas minőséget célzó pincék is jelen vannak, jó időben nyitott borterasszal, ami annyit tesz, hogy ki lehet ülni a pince udvarába vagy a szőlőbe borozni, nézni a dombtetőre vezető lépcsőkön edzők tömegeit és mellé kisebb, alapvetően a zsír köré épülő házias fogásokat enni – a legnagyobb buli, a nyitott pincék napja idén augusztus 27-28-án lesz, ekkor 49 pince nyit ki. Egy alig 500 hektáros borvidéktől nem is olyan rossz, nem?

Ami meglepő, az az árképzésük: az ismeretlenség és a többi német borvidék diktálta piaci verseny ellenére kifejezetten ambíciózus, palackonként jellemzően 15 eurós kezdőárak nekem arról árulkodnak, hogy ezek a borok helyben, főleg a szász büszkeségre és patriotizmusra alapozva lazán elfogynak, nem kell helytállniuk – az igaz, jóval nagyobb termőterületről készült – moseli, rheingaui, pfalzi, pláne rheinhesseni rieslingekkel szemben, ha pedig mégis, rendkívül elnéző velük a helyi közönség.

Én főleg a csak szász Nizzának nevezett – nem vicc – Radebeulban kóstoltam, a szőlőhegy alatti utca szombatonként tele van egymás melletti nyitott pincékkkel, ahol 6-8 eurós áron poharazzák (egy pohár 2 dl, van, ahol annyi, amennyi belefér, azaz mondjuk negyed liter) borokat, de a kedvemért belementek abba a helyenként hihetetlennek tűnő innovációba, hogy ne kelljen mindegyikből kétdeciket inni, és egy pohár áráért kétszer egy decit töltöttek. Fontos: no cash, no party, ez Németország, ahol sokan a mai napig elvi vagy akár gazdasági okokból ódzkodnak a bankkártyás fizetéstől.

• Drei Herren. Megbízható minőségű, de különösebb izgalomtól mentes borok a pince egyébként kitűnő és ambíciózus bisztróját kiszolgálandó. A legjobb a fehérburgundi-szürkebarát cuvée, de egy próbát megér a Goldriesling is, ami egy csak itt, összesen 16 hektáron termesztett korai szüretelésű, enyhén muskotályos autochton szőlőfajta.
• Hoflößnitz. Kifejezetten finom a palackos erjesztésű rieslingpezsgőjük, a többit hanyagolnám, igaz, van olyan szép és igényes a borterasz, hogy megmagyarázható, miért csábult el valaki: mert még a szász borkészítés történetét bemutató múzeumuk is van. Meg csapolt sör, Radeberger, ami azzal reklámozza magát, hogy noha nem ők találták fel a pilzenit, ők tökéletesítették – hát, van miért magyarázkodniuk.
• Schloss Proschwitz. A legismertebb itteni pince, tagja a VDP-nek, a német borászok elitklubjának, boraikat Drezda legjobb éttermeiben terítik, bármelyik megállja a helyét, főleg, ha a Habsburg-rokon tulajdonos, Lippe hercege is mesél melléjük.
• Martin Schwarz. Már Meißen alatt vagyunk, a Geisenheimben végzett fiatal házaspár meglepően jó dűlőszelektált rieslingeket készít a 2 hektáros teraszukról.

Ha tehát valaki egy Magyarországon még lényegében ismeretlen borvidéket akar felfedezni, és villogni olyan rieslingekkel, amikkel még a művelt pesti publikum sem találkozott, mostantól tudja, hova kell mennie.

A cikk eredetileg a Gemišten jelent meg: érdemes feliratkozni a hírlevélre, vagy akár elő is fizetni rá. Fotók: a szerző felvételei.