Dubrovniki háztetők (fotó: Jolanta Smičienė)

Már egy hete hajnalban kelek, úgyhogy kifejezetten jól esik, hogy ma délelőtt lazább a program, ráérek kilencre lemenni reggelizni, mert 10-kor van a találkozó a lobbyban. Mondjuk a reggeliben nincs köszönet, az ötcsillagos (!) Dubrovnik Palace hotel reggelije pusztítóan szar, a péksütemény száraz, a gyümölcsök ízetlenek, a kávéval pedig meg lehetne ölni egy etióp falut. Mármint nem azzal, hogy mérgező, hanem azzal, hogy ezt kávénak hívják. Belehalnának a röhögésbe. Vagy a szégyenbe. Ezután az intermezzo után már alig várom, hogy életemben először megpillantsam Dubrovnik legendás falait. Nem is kell csalódnom, tényleg elképesztő látvány kívülről!

Fotók: Ercsey Dániel

Belülről viszont enyhe csalódás. Először csak „végigfutunk“ a fél városon, mert már vár ránk egy kóstoló a Kopun étteremben, szerencsére nem főznek rosszul, az ebédet is itt költjük el a borbemutató után, sőt, itt a kávé is jó és a kávészünetben még a szomszédos, Szent Ignácról elnevezett jezsuita templomba is be tudok ugrani, a csapatból egyedüliként. Semmi extra, klasszikus barokk kívül-belül, igényes freskókkal és kongó ürességgel, néhány galambbal kint és bent egyaránt.

Fotók: Ercsey Dániel

Tipp: Ha Dubrovniktól délre nézelődünk, egyrészt megtaláljuk a repteret, másfelől mielőtt átlépnénk Montenegróba (lássuk be, ezt nem nehéz, elég, ha nem figyelünk oda egy percig és máris ott vagyunk) még találunk szőlőket, ezt az apellációt hívják Konavlénak. Konavle nem éppen a szegény ember Peljesaca, minthogy Dubrovnikban olyan árak vannak, mint Monte Carlóban, így az innen szervezett egy napos Konavle Valley bortúrák ára is lerúgja a csillagokat, cserébe a borok legalább nem rosszak, igaz kiemelkedőt is keveset találtam közöttük. Üdítő élmény volt a Miljas borászat 22-es és 23-as malvasija dubrovackája (ez a dubrovniki malvázia egyébként megegyezik a Szicíliából ismert malvazija de lipari szőlőfajtával), a fiatalabb ananásszal, mentával és pici szegfűszeggel hódít, az érettebb virágporral és őszibarackkal, mindkettőt 88/100 pontra értékeltem. A csúcs szerintem a Crvik borászat, a Blasius névre hallgató 2022-es malvasia dubrovacka narancsbor (!) szénás, kopaszbarackos, gyógynövényes, a lecsengésben némi pipadohánnyal és narancslekvárral (89/100 pont), Vilin Ples 2019 (merlot, cabernet sauvignon, plavac mali) cseresznyével és édesgyökérrel, puha tanninokkal, lendületes savakkal marad igazán jól iható (90/100 pont), míg a Lorko 2017 ami tiszta merlot, jól elkészített, érett és puha, szuper arányokkal, sok gyümölccsel, umamival a lecsengésben, megérdemli a 92/100 pontot!

Fotók: Ercsey Dániel

A délutáni idegenvezetésen aztán csak tátom a számat, hiszen megelevenedik minden, amit az elmúlt fél évben tanultam, vagy inkább amit érzékeltetni akartak velem a professzoraim Egerben, a kulturális örökség szakon. Dubrovnik, az igazi, bármi is legyen az, megsemmisült, eltűnt a különböző rárakódó rétegek alatt. Persze kinek mi tetszik, ugyebár.

Fotók: Ercsey Dániel

Nem tudom szó nélkül hagyni, hogy minden, tényleg minden a Trónok harca című nagy sikerű sorozatról szól, minden szuvenír árus ilyen ajándékokat árul és minden idegenvezető tematikus Trónok harca túrákat vezet a városban, körülveszik őket a japán, amerikai és kínai turisták, akik Havas Jon pólóban, bárgyú mosollyal hallgatják, mi történt a Hét Királyság fővárosában, Királyvárban. Ez tökéletesen rímel a korra amiben élünk, a virtuális valóságra, a FB lájkokra és Insta szívekre, a tiktok táncokra és minden ilyen, csak a virtuális térben létező bolondságra. Könyörgöm emberek, ez nem a valóság! Dubrovnikban nem a sárkányok az érdekesek, amik sosem léteztek, hanem az, hogy ez a kis városállam évszázadokig dacolt Velencével és az Oszmán birodalommal egyaránt! Ráadásul Dubrovnik hatalmas károkat szenvedett a délszláv háború során is, aminek az emlékezete most visszaszorult egy mellékutca falára, teret engedve ennek a virtuális kulturális örökségnek, ami betüremkedik a valóságba és megpróbálja a maga képére formálni azt!

Fotók: Ercsey Dániel

Persze a város gyönyörű, de ezek után engem inkább taszítani kezdett, még az egyik mellékutcában felfedezett zsinagógának sem tudtam örülni, pedig Dubrovnikban anno gettó sem volt, csak egy-két utca, ahol jellemzően szefárd zsidók éltek. A másik, ami feltűnt, a zöld felületek, a kertek és parkok teljes hiánya. Dubrovnikban minden kőből készült és minden a kőről szól, úgyhogy vessetek bár a mókusok elé, én Dalmáciában Sibenkikre szavazok, mint a legszebb városra.

Fotók: Ercsey Dániel

A naplemente közeledtével nem maradt más hátra, mint a visszaút a hotelbe, a búcsúvacsora, a fogadkozás, hogy visszatérünk és persze a másnapi repülőút Frankfurton át haza, Budapestre. Dalmácia, köszi mindent, a napsütést, a tengert, a tonhalat és az osztrigát, a posipot és a plavac malit, rajtam nem fog múlni a visszatérés!