“E dico ciao
amici miei
e voi con me
direte ciao
amici miei
direte ciao”

Üvölti Adriano Celentano valahol Travnik és Szarajevó között félúton a szebb napokat látott Toyota Hiace hangszórójából, Zoli a volán mögött lelkesen magyaráz minden idők legnagyobb olasz énekes-dalszerző-színészéről, a nagybetűs énekesről, az ikonról, szabadfordításban magyarítja a celentano-slágereket, aztán különösebb átmenet nélkül olasz ételek és borok képzelt ízei keverednek a szűk órája megevett bosnyák csevap emlékével, és szépen lassan egybemosódik idő, múlt és jelen, jóllakott félálom a nyári melegben, és senki se gondol arra, hogy valaha véget érhet ez a pillanat. Földrajzilag félúton Travnik és Szarajevó között, időben félúton a Szabó Pince ajtajának kinyitása és bezárása között.

Minek is nekrológot írni a Szabó Pincéről, ha a történet legfontosabb szereplője feltehetően és mindent összevetve jól jár? Zoli nem hagyja abba a borkészítését, nem kell tovább küzdenie az ős, buja földön dudva és muhar között vad indákkal, rendezett osztrák szőlősorok várják, ahol külön traktorja van minden munkafolyamatnak. Izgatottan várom, hogy pénzt, paripát, fegyvert kezébe kapva hova szárnyal majd Zoli, ha nem kell pincekönyvvel, egyszerűsített bejelentésekkel, szőlőt fölzabáló újföldesurakkal foglalkoznia. A pince nem, de a borásza tovább él. Szabó Zoli örök.

2008: Szabó Zoltán és a borászpulcsi

A legtöbbet vesztők majd csak kiheverik valahogy: a következő évjáratot már biztosan importálja a Dusán. A magyar borvilág meg régóta él a saját vakságában és önhittségében ahhoz, hogy felismerje, mit jelent egy ilyen meghatározó karakter távozása. A Pécsi borvidék meg, na igen. Nem lehet megmenteni azt, ha valaminek rezervátummá válás a sorsa.

Sokan fogják még meg- és levonni a kellő tanulságokat, felidézni a legendás indulást, a dicső és kevésbé dicső évjáratokat. Megállapítani a dolgok elkerülhetetlenségét ebben a furcsa korban, amikor annyi milliárdok folytak el a magyar borászokhoz, hogy mellette százmilliók jutottak szekunder szégyen reklámfilmekre, és elsőéves marketing szakos hallgatók hevenyészve megírt beadandóját idéző bormarketing stratégiákra. Csak amire kellett volna, arra nem jutott. De pont! Leírja majd más, ha le kell, mert felesleges is leírni, aki felemeli néhanapján a pohár mélyéről a tekintetét, ahol a dolgok igazságát és igazságosságát kereste, ha akarja, úgyis látja. Látta.

2011: Szabó Zoltán és a tűz

Hogy ez az egész nem történhetett volna másként, sőt, talán valahol a legjobban történt, hogy így történt, Zoli, ahogy tette volt ezt mindig boraival, tudott még megdöbbenteni, meglepni, szépen, csendesen, egyszerűen és mégis olyan mélyen, szívet facsaróan megfogalmazni, hogy vége. A csúcson, veretlenül abbahagyni, amíg a lassú leépülés nem kezdi ki a legenda fényét.

Ugyan hogyan máshogy érhetne véget úgy, hogy az ne legyen tragikus? Ahogy felbukkant húsz éve, hirtelen, a magukra valamit adó borivók radarán ez mélyhangú, félszeg félmosollyal és határozott tervekkel érkező pécsi fiú, kezében a megmagyarázhatatlan és utánozhatatlan 2006-os rajnai rizlinggel, most úgy köszönt el, megtörve még nem, csak kicsit belefáradva, egy váratlan augusztusi bejelentéssel. De majd ezt is leírják mások sokkal szebben és sokkal szakmaiabban. A rajnait, a régi magyar fajtákkal folytatott kitartó küzdelmet és eleve elrendelt szerelmet, az olyan bohó felvinnásokat, mint a szőke cabernet, és persze a két évtized távlatából kirajzolódó életművet. Ergo! Nincs kényszer betűkből sírkövet emelni, elég csak kifejeznem azt a mély szeretet és hálát, amit Szabó Zoli barátságáért és a Szabó Pince boraiért érzek. Hogy egy kis részében részese voltam.

Mert aztán Szabó Zoli boraival úgy van az ember, hogy mindig öröm volt magában fogyasztani, de ha ismerted az embert mellé, beszélgettél vele valaha az élet kisebb és nagyobb dolgairól, az különös ízt és felhangot ad a borainak. Nem ritka ez a karakteres borászok esetében, de különösen igaz ez Zolira. Bohém, életvidám és életerővel teli, ízgazdag és dús, csapongó, valami meghatározhatatlan búval átitatott életöröm, mindez ott volt a boraiban. Néha kiszámíthatatlan, néha megzabolázhatatlan, néha öntörvényű, aki időről-időre úgy tért vissza a figyelmedért egy-egy borral, mint Lajos Eszter hagyatékáért, hogy aztán meg is kapja azt teljes odaadással.

2013: Szabó Zoltán új pincészete

Megtanított érezni azt is, amit más nem érzett ki, Szabó Zoli látta, érezte és bele is tudta fogalmazni az étel és a bor felett lebegő, minden ízt és imát összekötő szellemet, lelket a boraiba. Tehetsége és pincészete csodája kiváltképp abban rejlett, hogy ezt a hatodik ízen túli ízt képes volt megmutatni másoknak is.

Persze lehet, hogy csak én akarom így látni, és az elmúlt évek külön járt útjai miatti lelkiismeret furdalás hagy bennem a kelleténél több maradékcukrot. Mert az igazság az, hogy mindez fentieket úgy hozta Zoli, hogy nem tűrt meg mellette semmi felesleges pátoszt, talán ha udvarolt, csak akkor, és a Szabó Pince a fölé ki lehetett volna függeszteni Albert gazda sorait:

A bor nem élelmiszer-ipari termék, de nem is az istenek itala. A bort azért szeretjük, mert szórakoztat, és mert finom. A földön iszunk. Elég sokat. És ha lehet, jót.

Zoli a puszta munkálkodásával és működésével sokkal többet tett sokaknál a Pécsi borvidékért. Fenti jellemvonások azonban ritkán járnak együtt szürke pontossággal, fiskális fegyelemmel, a táblázatkészítés szeretetével. Pedig ezek az idők igencsak próbára teszik ezeket a képességeket, és mi tagadás, nem ezek voltak a Szabó Pince erősségei. Ez az idő nem kedvez a karakternek, a különcöknek, a saját útjukat járóknak, a lázadóknak, akik nem hajlandóak befóliázni a boraikat és nem hajlandóak az igények után szaladni.

2013: Szabó Zoltán és a hetényi tőkék

Összeért a korszellem, a kedvezőtlen piaci környezet és a meghasonlott, magából kifordult társadalom, az engedelmes, fejet hajtó, a leleményes parasztot, vagy a pénzen és udvarláson vett nemességet eljátszó borászt látni akaró politika. Szabó Zoli egyikre se volt képes. És most inkább zárta rá a lakatot a pinceajtóra, minthogy az elveiből feléljen bármennyit is.

Ciao ragazzo ciao!

Itt ülök egy érkelyen, a pohárban egy remek kamptali zöldveltelini, és nem tudok nem arra gondolni, hogy a palack másik végén könnyen egy hazájában jobb sorsra érdemes magyar borász is lehetne. Vajon ha hallgatott volna kicsit többet ott a Zoli, ahol hallgatni kellett volna, és beszélt volna kicsit szebben ott, ahol azt várták volna, félre tudott volna ugrálni a szakmára dobált milliók elől? Lehet. De az már nem az a Szabó Pince lett volna.