Borvidékek között

Szőlőt mindenképpen akartunk venni, hogy a dédunokák már tükék legyenek – meséli mosolyogva Enikő. Először ezért Pécs közelében kerestünk. Aztán találtunk egy hirdetést, kijöttünk megnézni, és rögtön beleszerettünk.

Az egykori Majláth-kastély mellett állunk, szemben a Házler Pince „szőlőhegyével”. (A kastély jelenleg nem látogatható, magántulajdonban várja a befektetők érkezését, hogy szállóvá alakítsák át.) Nem is furcsálljuk a hirtelen ragaszkodást: a domboldal és mögött ez erdő változatos színekben pompázik az őszi napsütésben. (A Majláthoknál szolgált fiatalkorában Fekete István, sőt feleségével is Bakócán ismerkedett meg.)

A Pécsi Borozóval jártunk már (szó szerint és átvitt értelemben is) meredek helyeken, de ahogy Enikő kisebb városi autójával kerülgetjük a tankakasztós kátyúkat, kapaszkodunk kell. A „szőlőhegy” tetejére vezető viharvert út, amit a szőlő volt tulajdonosa épített még a 90-es évek elején, a domb gerincén fut végig. Kénytelenek ezt használni, mert a „hivatalos” út járhatatlan, közepéből fák nőttek ki az elmúlt években. A domb tetején présház, és rendezett szőlősorok várnak minket.

Ez mára egy nagyra nőtt hobbi lett – mutat körbe Pieter a 1,2 hektáros ültetvényen. Lelkesedésből indultunk, szóval a borászkodást is autodidakta módon tanultuk meg, jórészt francia szakirodalom alapján. Ami azért nem volt egyszerű, és még mindig jól jön a szakmai segítség.

Enikő és Pieter 1994-ben ismerkedett össze. A Belgiumból Magyarországra költöző és itt letelepedő flamand Pieter ugyanis kerámia manufaktúrát alapított Pécsváradon. A szőlő és a bor mindig is vonzotta, bár egy hobbiszőlészetnél nem gondolt nagyobb vállalkozásra. Az eltökéltség mégis segít megoldani a nehézségeket. A viharvert és vegyes ültetvényt rendbe hozták, ahol kellett, kipótolták, most pinot noir, syrah, olaszrizling és sauvignon blanc terem az ültetvényen.

Már 12 évesen tudtam, hogy például milyen bort mikor és milyen pohárból kell inni – magyarázza Pieter, hogy a bor mennyire természetes része volt a mindennapoknak. Sőt rossz bort nálunk sokáig nem is lehetett nagyon találni, nem itták meg az emberek. Belgiumban a bor inkább városi, a polgári családok mindennapi itala volt. Úgy látom Magyarországon ez pont fordítva alakult ki. A magyarok nem isznak bort, vagy túlnyomórészt rossz bort isznak, sokan nem minőségi italként tekintenek rá.

Azt azért Pieter is belátja, hogy az ő rajongása sem általános állapot, nem minden 12 éves fiú kér elsőáldozásra az ünnepi ebéd mellé egy palack Châteauneuf-du-Pape-ot. Házlerék viszont így a legnagyobb borkészítőnek számítanak a környéken. Többek között ezért is volt nekik fontos, hogy kérvényezzék a kataszteri felvételt. Nagyjából egy évbe telt, de végül a Budapesti Corvinus Egyetem Szőlészeti és Borászati Intézetéből, Kecskemét munkatársa helyszíni szemlét tartott, és elvégezte a besorolást.

Nem hiszem, hogy ezután majd többen jönnének ide – válaszolja Enikő, amikor arról kérdezem, hogy milyen eredményeket várnak. Viszont bort már tudunk eladni a településről.

Borvidéki besorolásra mindenesetre most sincs sok remény, mert ahhoz a faluhoz tartozó mezőgazdasági területek legalább hét százalékának szőlőnek kellene lennie. Igaz Házlerék szeretnek „tájborosok” lenni, nem szorgalmazzák a bekerülést. Bár a házaspár ezt szerényen elutasítja, az ittlétük mégiscsak nyomot hagyott a faluban. Ha nem is sokaknak, de végső soron munkát  adnak. Egy ideig Házler bort is árultak a helyi vegyesboltban, bár az árversenyben végül a műanyagpalack győzött. De talán a legfontosabb, hogy valaki végre újra bort készít a településen, és Bakócát újra felrajzolták Magyarország bortérképére.