Így viszont sikerült nyolc órára Gyékényesen (a világ-, de legalábbis az ország végén) ragadni. Aki járt már (akár átutazóban) Gyékényesen, az tudja, hogy kevés lelombozóbb hely van, nemhogy ha még el is kell hagyni a biztonságos vasúti szerelvényt. A bizonytalan információk keringése meggyőz minket, hogy először is gondoskodjunk a túlélés alapvető hozzávalóiról a helyi kisboltból, ahol az élelmes eladó fel is üti úgy hirtelenjében a víz és a csokiszeletek árát (úgy két és félszeresére a városinak).

Bár többen végtelen bizalomról és optimizmusról tesznek bizonyságot, amikor arról győzködik egymást, aztán már csak szép csendben magukat, hogy mindjárt jön valaki, és hoz takarót, forró teát, pogácsát, paprikás krumplit savanyú uborkával. „Mert tudják, hogy itt vagyunk minden nélkül, és gondoskodni fognak rólunk”.

Az utolsó reménykedő akkor hallgat el, amikor egy tapintatos (tapintatlan) és együtt érző (érzéketlen) rendőr végigvonul a vagonon, hogy nem kell aggódni, mindjárt kinyittatjuk a másik boltot, ha megtaláljuk a tulajt, ott lehet vásárolni ki-mit akar, de aztán kenyeret ne akarjon senki, mert az már akkor sem volt, amikor. A kinyittatás jó órával később sikerült is, utastársaink két db Hétvezér borral tértek vissza.

Amiért magamtól soha nem vettem volna meg: egyrészt a Hétvezér-bor még itt is gyanúsan olcsó volt, hát ennyi pénzből tiszta és tisztességes bort előállítani nem lehet. Az öttagú bor család egyébként áll egy fehér száraz, félédes, egy félszáraz rozé, egy száraz vörös és félédes vörös tételből. Utastársak a legkisebb rosszat választva egy száraz fehér – egy száraz vörössel térnek vissza, a kibontás körüli kis tanácstalanságnak végül a svájci bicskával (is) felszerelt kalauz vetett véget.

                                                  ^{Fotó: http://www.m3dmt.eoldal.hu}

Valami vicces anomáliát azért vélünk felfedezni abban, hogy nyilván jó piaci érzékre tapintva az gyártó a túlbuzgó magyaros lelkülettel, vagy hagyománytisztelettel megáldott emberekre pozícionálta borait. Akik (és ide a nagyonmagyar termékeket árusító CBA is tartozik) úgy látszik a hátsó címkét már nem olvasták meg, hiszen az alapanyag nemhogy Tokaj szőlővesszeiről, de az EU meghatározatlan országaiból származik, ami jobb esetben is valami vegyi jellegű olasz cucc csupán. Keverve ezzel-azzal.

Szóval nem tudom, hogy ők kiérzik-e a szarkazmust, mert a vásárlók jelentős része „azért” veszi ezt, mert „(ős)magyar”, és a gyártó szeretné „Önnek,  Tisztelt Fogyasztó megmutatni gondos borászkodásunk eredményét, zamatos borainkat”. De hát ahogy az írás mondja, „ami jószágot csak fáradalmaik árán szerezhetnek (a hétvezérek), mindegyiküknek része legyen abban”. Ez legalább helytálló: a fájdalomban részt vesz a fogyasztó.

De a siralmas helyzethez tökéletesen passzol a bor. A fehér illatra émelyítő, lapos, jellegetlen. Ízre rosszabb: savanyú, összerántja a szájat, szénsavas ásványvizet azért nincs szívük beletenni, mert tovább tartana meginni. A benne foglaltatott csekély mértékű, fejfájásra, bódulásra bíztató alkoholért lehet csak meginni.

A vörös mintha festett víz lenne. Bontás után kilöttyen, a színanyag mintha összegyűlne a színtelen folyadék közepén. Illatra semmilyen. Ízre dohos. Savanykás. Jellegtelen. Megborzongató. Pozitívuma a két tételnek, hogy így sem annyira rosszak, lehetnének rosszabbak, nem a polc legalján vannak.

Szerencsére a hajnalban induló vonatpótló busz sem rázza ki belőlünk. Viszont jókat kacagunk a gyártó cinizmusán (hideg, számító érzéketlenségén, dilettantizmusán vagy éppen üzleti érzékén), hogy rákerülnek a magyarság saint toposzai arra a borra, ami csupa-csupa külhoni (kitudjamilyen) alapanyagból készül (kitudjahogyan), és amiből minden palack megvásárlásával aztán a tényleg magyar borok helyzetét rontjuk.

Az elkövető az alföldi borászat bugyraiban, Tabdi környékén keresendő (Kiss és társai Kft.), jó eséllyel állami támogatással, árulkodó termékcsaláddal és töretlen népszerűséggel. Ráadásul úgy hírlik, jövőre ők adják az Év Borászát.