Köztük 98 pontos bor is akad, igen, magyar bor ritkán jut ilyen szintű piedesztálra, de relatív sok bor került a 95+ tartományba. Ami nagy eredmény és gratula minden jól szerepelt magyar borásznak, egy lépéssel közelebb jutottunk a világbor-szívcsakrához. Persze azt is tudjuk, hogy a mester a pontokból él és azért a hagyományos magyar boros pontozáshoz képest egy oktávval feljebb muzsikál.
Mi itthon szigorúak vagyunk, ezt már sokszor megírtuk, akár az osztrák Falstaff példáján, ahol öt pont az átlagos eltérés, náluk minimum ennyivel tolják feljebb a lécet. Hasonlóképpen van ez Sucklingnál is, ahol azt írják: Ha

egy bort 88 pontnál kevesebbre értékelünk, akkor is érdemes lehet megvenni, de óvatosan járjunk el.

A Pécsi Borozónál ezt a határt valahol 80 pontnál húztuk meg. Sucklingnál 90 pont felett az outstanding. Nálunk ez 86. Ezt azért érdemes szem előtt tartani, amikor a nyugati borszakírók jelentős részénél tapasztalható borpontinflációs hatást érzékeljük. 
A hatás viszont nem marad el, mert ami 95 pont felett van, az már nagyon ultracsúcs lehet. És ha ennek van vásárlásösztöntő, érdeklődéstkeltő hatása, akkor ide nekünk az összes releváns borszakírót, fizessük meg a prímást, húzzon szép nótát!
Természetesen jó az, ha megjelenünk a nagyvilágban, jó az, ha magyar borok a felső polcra kerülnek és szerintem az is jó, ha büszkék vagyunk a borainkra és bortermelőinkre. És azért a 98 pont Sucklingnál is nagyon-nagyon menő.

Ámdebár akkor visszaugranék a kékfrankoshoz. Amit személy szerint igencsak kedvelek, sőt aki ismer tudja kötődésemet a portugieserhez és a jó kadarka is örömmel tölt el. És sajnos azt hiszem, ennyi piacos magyar fajtát tudunk felsorolni a vörösbor-univerzumban, bár valójában ezek mint közép-európai fajták. Van ugyan csókaszőlő, van fekete járdovány, van mondjuk néró, de ezek a piacon (akár együttesen is) töredék százalékot tesznek ki még a fine wine szegmensben is.
Merthogy itt egy másik múlt heti impulzus, hallgatom egy podcastben Kovács Antalt, aki szerint

csak a hazai fajták a kiút az elmúlt három évtized világfajtás hátrameneteléséből.

Amit csak Magyarország produkált, mert mindenütt másutt az Óvilágban a hazai fajták vannak többségben.

A helyi fajták jelentőségét nem vitatom. Suckling és más külföldi borítészek is ezt hangsúlyozzák. Ugyanakkor a magyar fogyasztók nem annyira lelkesek. És ez a vörös szegmensben kifejezetten jellemző, fehérben azért a hazai, régi vagy új nemesítésű fajták egész jól állnak.
És hát három (a tömegtudásban nem a legjobb megítélésű) fajta áll szemben sok nagynevű versenytárssal, akik nem csak az elmúlt három évtizedben, sokkal inkább az elmúlt 150 évben fokozatosan terepet nyertek.
De persze nem csak nálunk, a világfajták mindenütt teret hódítottak, még a saját fajtáikra oly büszke olaszoknál is a statisztikák hatodik helyén a chardonnay, a hetediken a merlot áll a betelepített területeket nézve. A szerb (negotini) cabernet sauvignon vagy az osztrák (stájer) sauvignon blanc elfogadott helyi, sőt nemzetközi márkák, ezzel nincs is baj.

A legtöbb ország ugyanakkor fajták tömkelegével rendelkezik, nem adta fel őket nehéz időkben sem, nekünk nem sok maradt a régiekből, arra meg elég kevés esélyt adnék, hogy nekiálljunk egy fajtarekonstrukciónak, ráadásul bizonytalan teljesítményű régi fajtákat telepítve a biztos minőséget adó világfajtákkal szemben.
A meglevő három (ami valójában egy, hiszen jelentős, 7000 hektár feletti  mennyiség és országos lefedettség kékfrankosból van, a kékoportó 1000 ha, a kadarka meg talán 300) fajta borainál a hitelteremtés korszakát éljük még mindig.  A borfogyasztó világ Csomolungmáján szürcsölő véleményformálók a kivételeket éltetik, amik valóban jók. Ezzel nincs vita. De az átlagfogyasztó, a számára elérhető áron már nem azt az élményt éli meg és

a csalódottság-index csak kis mértékben csökkent az elmúlt évtizedekben.

Ha nem az ötezer, na jó az az 50.000 valóban nyitott és tájékozott fogyasztó a cél, akkor itt van még bőven mit tenni.
 
A fogyasztó ugyanis elsősorban jó bort szeretne inni. A fine wine világ (ismételten hangsúlyozom, a teljes borvilágnak nagyon szűk szegmense) is úgyanígy van ezzel, viszont kétségtelen nyitottabb. Hogyan hozzuk fel a kékfrankost, kadarkát, portugiesert, vagy akár a bikavért (és alapvetően a helyi értékeket megmutató házasításokat)? Készüljenek jó borok, olcsó és drága borok, elérhető és szuperelérhetetlen borok, legyen pozitív közbeszéd és toljunk bele sok pénzt a belső marketingbe.
De ne féljünk a világfajtáktól, mert a magyar bor nem elsősorban a külföldieknek készül. A magyarok meg szeretik a villányi cabernet franc-t, a szekszárdi merlot-t, az etyeki pinot noirt is. Hagyjuk meg nekik ezt az örömöt. Csak készüljenek jó magyar borok minden fajtából, minden árkategóriában és kerüljön jó magyar bor a magyar poharakba. Viszont az, hogy magyar, önmagában nem lesz elég...