Múlt szombaton rendhagyó borkóstolóra invitált bennünket a Kalamáris Borbisztró és Vinotéka csapata. Rendhagyót kell írnom, mert semmiképpen sem átlagos, hogy egy borkóstolót profi boksz mérkőzéshez hasonlóan építsenek fel, és vezényeljenek le.

Most, hogy már erősen kifelé tartunk a februárból, bevallom őszintén, igencsak hiányolom a jó időt. Azt az igazit, ami a lányok szoknyáját megkurtítja, a fiúk napszemüvegén pedig  megcsillantja a napsugarakat (ki-ki válasszon érdeklődésének megfelelően, ugye...). Rendületlen tavaszvárásom közepette aztán érkezik egy kis nyári simogatás, palackba zárva, nem is akárhonnan, a Balatonról. Igazi nyarakat idéző fehérekkel, roséval, na és persze némi vörössel, mert a Balatonnál már vörösből is lehet nagyot és szépet alkotni.

Tavaly rendezték meg első alkalommal Eger és Szekszárd közös összefogásaként a Bikavér-párbajt, bár az elnevezés annyiban kicsit csalóka, hogy versengésről szó sem volt. Szerencsére az Egri és Szekszárdi borvidék borászai is felismerték, hogy közösen messzebbre juthatnak, még akkor is, ha a Bikavérről kissé mást mást gondolnak. A közös fellépés egész biztos, hogy erősíti a márkanevet, ami még a közelmúltban sem feltéltenül a magas minőség szinonímája volt. Egy ilyen közös rendezvény viszont kiváló alkalom arra, hogy a teljes kínálatot végigkóstolva árnyaltabb képet kapjunk a pillanatnyi helyzetről.

A fehérek és rozék után szokott bekövetkezni a szétlövés. A vörösborok világáról mindegyikünknek határozott, bár részleteiben igen eltérő véleménye alakult ki. Még a címben kiemelt jelző is elhangzott ezen az estén, amikor valaki a többiek által jónak tartott tételt porig döngölte. De hát így szép ez, a végére csak kialakul valamifajta álláspont. Most például az, hogy a 2007-esek jó formában vannak. A régebbi borokat jobban szerettük, mint a fiatalabbak jó részét. 

Egy kis szünet után ismét összejöttünk, kedden, a Kalamárisban, hogy a pannonborboltos srácok által előkészítet borokat megkóstoljuk. Nem voltunk kevesen, borból sem volt túl kevés, de a végén mégis elégedetten álltunk fel az asztaltól. A kóstolójegyzetek két részben következnek, az első mottója, címe SzabóZétől származik, aki szerényen így felelt, amikor bizonyos borpreferenciáit firtatta a csapat egy része.

Csokoládé Karnevált rendeztek a Zsolnay Negyedben a hétvégén, szegényes volt, kicsi volt, karnevál se volt igazán, de legalább a miénk. Ehhez kapcsolódott a Zsolnay étterem csokoládé-élményvacsorája szombaton este. Nem egyszerű vállalkozás a csokoládéra építeni egy teljes menüt. Kell hozzá merészség és fantázia, ízkombinatorika és bevállalás. Bár voltak fenntartásaim a csokis ételek műfajával szemben, engedtünk a kísértésnek.

Nincs egyszerű dolga az embernek, ha tolnai borokból szeretne áttekintő kóstolást szervezni, mert legalább olyan nehéz beszerezni őket, mint ahogy ismerni sem sokan ismerik ezeket a borokat. Másrészről meg csak be kell ugrani egy diszkontba és máris találkozhatunk velük. Csak nem biztos, hogy eddig tudatosult bennünk, honnan is származnak. A Tolnai borvidék a borrégió legnagyobbja, intenzíven növekedő bortáj, sokan és sokat telepítenek, az ismertségen azonban van még mit gyúrni. Ezért is kaptak meghívást a Borszemináriumba.

A Pécsi Borozó első számában, 2008. tavaszán jelent meg Cserna-Szabó András írása, A dög. Az írásra több alkalommal is hivatkoztunk már azóta, idéztük is sokszor, de eddig csak a pdf-ből lehetett elolvasni, ha valaki nem archiválta az akkori nyomtatott kiadást. A hétvégén újraolvastam és úgy gondoltam, kezdjük ezzel az írással a hetet. (zoranka)

Idén februárban ötödször gyűltek össze az ország furmint termelői a Mezőgazdasági Múzeum impozáns termeiben. A helyszín hangulatában és befogadóképességében is tökéletesen illik az eseményhez, idén először pedig az alsó szinten található nagytermet is birtokba vehették a borászok, ennek köszönhetően nagyon kevés alkalommal alakultak ki igazán nagy tömegek az egyes asztaloknál, sőt, ha valaki igazán felkészült egy előzetes útvonaltervvel, ahogy tettük azt mi is, akkor teljes mértékben nyugodt körülmények között kóstolhatta a szebbnél-szebb furmintokat.

Van a szürkebarát. Azt mondják, nem szerencsés a neve, egyrészt túl szürke, másrészt lejáratták. No de mit nem, azokban az évtizedekben. Engem azonban néhány kedves emlék, élményszámba menő bor arra sarkallt, vegyük be a borszakkörbe a szürkét is. Ha kell, hát hívjuk pinot gris-nek. Vagy pinot grigio-nak. Én mondjuk a szürkebarát mellett maradok, mert hitem szerint nem a neve teszi. Nyolc bort kóstoltunk meg, nem volt unalmas.