Az valahogy mindig élmény, amikor Tiffán Ede a házigazda. Nemegyszer hallgattam már kóstolókon, mindig volt olyan mondata, története, ami miatt érdemes volt ott lenni. Ezúttal a látogatás hivatalos célja az új panzió megismerése volt, de azért egy tizenegy boros sor is lecsúszott.

Tíz borát mutatta be Lelovits Tamás a Kalamáris Borbisztró és Vinotéka legutóbbi kóstolóján. Ha címszavakban kellene felidézni az estét, akkor csak annyit mondanék, hogy friss, gyümölcsös illatok és ízek, elegáns hordóhasználat.   

A Bussay-lányok segítségével megint egy kicsit kitekinthettünk a Pannon borrégió határain túlra a Kalamáris Borbisztró és Vinotéka legutóbbi kóstolóján. Valljuk be, Zaláról elsősorban nem a bor jut az eszünkbe, pedig ott is van egy történelmi borvidék. (Ami a mai rajzolatához képest sokkal nagyobb volt, és még a Balaton-felvidék jó részét is magába foglalta. No, meg az elcsatolt Mura-vidéket.) Sokáig jó hírű, és jelentős hozamú régióként volt számon tartva, azonban a 19. század végétől, a borok minősége és ezzel együtt a vidék híre egyre kevésbé volt egykori önmaga. És akkor szándékosan finoman fogalmaztunk. De szerencsére az utóbbi években már nem is egy pincészet cáfolja a kétes hírnevet. 

Az eddigi borszemináriumok egyik legszórakoztatóbb, ugyanakkor leginformatívabb előadását produkálta nekünk múlt szerdán a két Heimann Zoltán. Apja és fia közel félszáz vetített képpel, diagrammal, táblázattal mutatták be Szekszárdot, a bikavért, a szekszárdi bor jelenét és jövőjét, a Heimann Családi Birtokot. Külön köszönet illeti Vida Pétert, akinek részvétele és rövid, ám tartalmas felszólalása még hitelesebbé tette ezt az estét.

Ma már szerencsére távol vagyunk az "ABC" - Anything But Chardonnay mozgalomtól, ami a kilencvenes évek közepén robbant be, hozzánk persze némi késéssel érkezett meg. Gondoljuk mi, de aztán valóban kérdés, mennyire tért vissza a chardonnay népszerűsége, szeretjük-e, ismerjük-e vagy csak megszokásból rendeljük sokszor, mert abban nem lehet nagyot csalódni. Persze, hogy lehet. Mi azonban nem csalódtunk szerencsére egyik borban sem, kilenc tételt kóstoltunk meg a legutóbbi borszakkörben.

Az 1944-es Massandrának szerveztünk egy felvezető sort, több csalódással, mint örömmel. A tíz-tizenkét éves kékfrankosok sajnos hullottak, mint a legyek, akadt mélységes sajnálatunkra dugós 2005-ös furmint, két-három bor mentette a korosodó/érett/archív borok mundérját. Az egyik az a bolgár erősített rkatsiteli volt, Orsi bora, akinek ezúton is köszönjük. A műfajt tanulni kell, de jó ha közben akadnak pozitív élmények.

A bor egy nagyon különleges élőlény, mondta tegnap egy borkóstolón Vida Péter és egyet kellett vele értenem. Van fejlődése, vannak hangulatai, van bizony öregedése. A Renero sokáig egyik vörösbor etalonunk volt, úgy volt nagy az a bizonyos 2005-ös, hogy szinte minden összeállt benne. És az is biztos, hogy azon a napon a kóstolók és a bor is jó hangulatban volt. Tavaly a 2007-est bontottam meg, most meg egy 2009-est vettünk elő, még éppen csak kikerült a forgalomba.

Az elmúlt évtizedekben kalandos sorsa volt a Szekszárdi borvidéknek. Előbb meg kellett találni azt az identitást, ami mentén a fejlődés útjára lehet lépni, majd ennek abszolválása után már csak tartani kellett a növekedési görbét. A jelszó sokáig világos volt: Utolérni Villányt! Sok szép sikernek lehettünk tanúi az elmúlt években, megkérdőjelezhetetlen a fejlődés, de vajon hol jár, s hol a helye Szekszárdnak a pannon bortérképen? 

Borturisztikai helyzetképet igyekeztünk felvázolni a korán ébredő és jelentós fórral rendelkező, ám még mindig fejlődő Villányban, illetve a bor mellett most már borturisztikai szolgáltatásokban is felzárkózó Szekszárdon. Négy, viszonylag fapados kérdéssel próbáltunk utánajárni a dolgoknak (Miért jön a borturista? Mi változott az elmúlt években? Mit mutatnak a számok? Milyen fejlesztésekre lenne szükség?), és meglepődtünk, mert egyáltalán nem fapados válaszokat kaptunk.  Az első részben íme a villányi válaszok.