Kérem Várjon!
Cikkek
Mit tanulnék Osztrákiában?
Szerkesztői gondolatok
zoranka
2016 November 30.
A nyár elején pár napot szomszédoltam, alaposabb ismerkedést terveztem be az osztrák borokkal, a zöldveltelinik és kékfrankosok mellett a cirfandlik és rotgipflerek érdekeltek igazán, de elszemlélődtem a bormentes percekben, hogyan is működik egy olajozott marketingműhely.

A pálya alapvetően kommunikációs, marketinges oldalán állva érdekelt igazán, mi a titok, ami pár évtized alatt felhozta az osztrák bort a pancsolt, fagyállóval dúsított hamisítványoktól rettegő nyolcvanas évekből a jelenlegi világhírnév szintjére. Merthogy őket jegyzik, bennünket meg (még?) kevésbé, nem szégyen tanulni.

Ha borász lennék, akkor bizony időt szánnék rá, más nem fogja helyettem megoldani a gondokat, de ha próbálná, magyar borász azt meg nem engedné. Itt az első pont. Engedni kell. A borász nem kommunikációs szakember, nem végzett marketinget sem vagy csak legritkább esetben. Látnia viszont kellene pincén, borvidéken, határon túlra is.

Szóval módosítok: ha borász lennék, keresnék magam mellé borkedvelő marketingest és pár napig szomszédolnék. Nem a kóstoláson volna a hangsúly persze, hanem a tapasztalatszerzésen, átrágnám magam harminc év anyagain, merthogy annyi ideje van osztrák bormarketing testület.

Őket bizony nem állították fel az asztal mellől két év után, hogy bizony akkor miért kékfrankos és miért nem a zweigelt? Vagy, hogy miért van itt a hangsúly és nem ott a pont? Van-e rajtad sapka? Szóval ott üldögélnék, olvasgatnék, gondolkodnék.

Adatokat böngésznék, struktúrákat méricskélnék, modelleket próbálnék magyarra fordítani. Vagyis, én azt gondolom, ha van egy jó modell, azt érdemes alkalmazni a hazai viszonyokra. No, de akkor rögtön szétesik, mert a hazai viszonyok azt jelentik, mindenki csak a saját malmára hajtaná a vizet, legyen borászat, borvidék, boros szakszervezet. Próbáltuk már egyszer, gyorsan vége lett.

Akkor meg azt is mérlegelném, hogy mégiscsak ott kezdődik, hogy nem egymásra kell fújni, hanem összefogni. Nem mindig lesz, amit akarok, nem mindig lesz minden szép. Nincs szükség kiskakasokra, mini szemétdombokra, sértődöttségre és megkerüléses cselekre. Tiszta, egyenes, nyílt gondolkodás, beszéd és cselekvés. Ha egyszer idáig eljutunk, már talán osztrákozni se kellene.

Az lenne a Kánaán. Ha magyar bor, abban benne van a szomszéd bácsi 300 tőkével és benne van a 15 millió palackot előállító üzem is. Senki sem kivétel, ha becsülettel, tisztességes terméket  állít elő. Akkor neki helye van a párbeszédben, stratégiában.

Ez egy kedvenc szavam, részt vettem már több, borvidéki, borrégiós, országos stratégia előkészítésében, hol aprócska, hol picit nagyobb szerepet kapva. Nem a stratégiákkal van a legnagyobb gond (van persze azokkal is), hanem hogy mindenki akkor kezdi kritizálni őket, amikor már elkészültek. Hol voltatok eddig? Ha mindig lesz újabb forduló, újabb vélemény, megint átdolgozás, megint pálfordulás, akkor sosem lépünk. Lépni kell, bár kevesen mernek, kockázattal jár bizony, de enélkül nem megy. Irányba kell állni és menni.

Az osztrákok ezt tették. Ki hitt 1986-ban az osztrák zöldvelteliniben és kékfrankosban? Néhány elszánt osztrák borászon, meg a hozzájuk csatlakozó marketingeseken és politikusokon kívül senki. Ki kell mondani, hol tartunk, kik vagyunk, mi az, amit előállítunk, hol szeretnénk eladni, kinek szeretnénk eladni, milyen áron megy el ma a magyar bor és milyen árat, milyen piacokat szeretnénk 10 és 20 év múlva.

Túl kell lépni az árnyékunkon és felvállalni magunkat és kollégáinkat is. Ezek vagyunk, ilyenek, sokan, sokfélék, de aki jót akar, aki előre menne, tartson velünk. Vannak keretek, szabályok, amiket közösen hozunk és betartatunk. És nincs kivétel, akkor se, ha egy "nagy név" szeretné megúszni. Mindenkire azonos elvek, azonos előnyök és azonos hátrányok.

Lehet szofisztikált, egész apró részletekre és lépésekre is kidolgozni stratégiát, arra épülő akcióterveket, egyszerre globális és lokális kommunikációt.

Ha azt mondod, kedves olvasóm, hogy idealista vagyok, bólintok, mert valószínűleg mindig az voltam, de már felnőttem annyira, hogy néha látom, mikor felesleges befejeznem a mondatot, mert már az elejére sem figyeltek.

Addig bontok egy zierfandlert Osztrákiából, töltök egy pohárral és lapozgatom, olvasgatom a bormagazinokat, borkalauzokat, még a bormarketinges kiadványokat is szívesen forgatom. Az álom soha nem érhet véget? Pedig ébren sokkal többet tehetnénk…

Azt persze ne feledjük, borozni mindig csak mértékkel, a bort élvezzük, ne az alkoholt!