A nagybányai iskola alapítói (fotó: Ercsey Dániel)

Reggel viszonylag korán lemegyek reggelizni és legnagyobb meglepetésemre nem svédasztal vár, hanem étlapról rendelhetek bármit. A felszolgáló még vissza is kérdez, amikor csak egy cappuccinót és egy péksüteményt kérek. - Biztos? - Miután sikerül megnyugtatnom, hogy nem fogok éhen halni, legalábbis nem ebben a hotelben, végre megihatom a kávémat, aztán irány a legendás jiddis Sighet, vagyis Máramarossziget. De miért is emelem ki ennyiszer a jiddis nyelvet és a város haszid zsidóit? Nos, a régi Magyarországon nem volt még egy annyira „zsidó város“, mint Máramarossziget, ideértve Nagyváradot, Szatmárnémetit, Munkácsot, Kolozsvárt vagy éppen Sátoraljaújhelyt is beleértve, legalábbis a XX. században. Máramarosban 1930-ban a lakosság 21%-a volt zsidó, Máramarosszigeten pedig ez a szám 39%-ot tett ki! (Emellett Borsa és Felsővisó voltak még zsidó központok.) Ráadásul a laikus szemlélőben erősíthette a hatást, hogy a szigeti zsidók többsége a haszid ortodox hitközségek köré szerveződött, (köszönhetően a karizmatikus csodarabbinak, Hajim Hirs Teitelbaumnak, aki a híres ‘sadaradaújheli’ Mojse Teitelbaum leszármazottja volt) így a külsőségek alapján is jól megkülönböztethető volt a keresztényektől és más vallások követőitől. A szigeti-szatmári csodarabbi vitába nem szállnék be, de napjaink egyik meghatározó irányzata Amerikában, miután a szatmári Teitelbaum rebbe 1944-ben el tudott menekülni a deportálások elől.

Sighet régi képeken

Ami az én benyomásaimat illeti, Máramarossziget diszkréten de biztosan rohad, a rothadás szaga ott van a levegőben, az árusokból is árad, akik a nyílt utcán a földről kínálják a kenyeret, ez jön az elektromos vezetékek kusza hálójából, amik a fejünk felett gabalyodnak gordiuszi csomóvá az utcákon, de még az egykori rettegett börtön (Márton Áron püspök is itt raboskodott, akárcsak a fiatal Bodor Ádám) bejárata előtt a kávézók szikkadt süteményeiből is. Az egyetlen megmaradt zsinagógán lakat, akárcsak az újonnan épült szigeti-szatmári zsinagóga kapuján is, ez utóbbival sajnos a holokauszt emlékművet is elzárják. Mondjuk a leginkább még ők, a haszidok vannak itthon Szigeten, a Teitelbaumok egykori székhelyén, amiről Bodor Ádám így mesélt: „Északon Nagybánya jószerével a szepességi bányavárosok hangulatát árasztotta, Máramarossziget pedig galíciai kapcsolataival, titokzatos fényeivel már egy kicsit Chagall világát idézte.“ Ami a látnivalókat illeti, a Nobel-békedíjas Elie Wiesel emlékházat kihagytam, napjaink turistáinak talán ő a város leghíresebb szülötte, aki Auschwitzban nem csak a családját, de a hitét is elveszítette.

Máramaroszszigeti hangulat (fotók: Ercsey Dániel)

„Soha nem feledem a lángokat, amelyek mindörökké elemésztették a hitemet. Soha nem feledem az éji csöndet, amely mindörökre megfosztott az élnivágyástól. Soha nem feledem a pillanatokat, amelyek megölték az én Istenemet és az én lelkemet, s álmaimat, melyek sivatag arcát öltötték. Soha nem feledem mindezt, még ha oly hosszú életre ítéltetném is, mint maga Isten. Soha.“ (Elie Wiesel: Éjszaka, részlet)

Sziget diszkréten rohad... (fotók: Ercsey Dániel)

Innen másfél órás autóútra fekszik Nagybánya, ahol a belvárosban van a szállásom, három perc sétára a helyi szépművészeti múzeumtól, és ugyanannyira a magyar festészet legtöbbet ábrázolt templomától.

Balra a szerző fotója, jobbra Perlrott-Csaba Vilmos festménye 

A szállás elfoglalása után rövid sétát teszek, betérek a múzeumba is, ahol rendkívül boldog lesz a jegykezelő néni, amikor megtudja, hogy bár Budapestről érkeztem, mégis beszélek angolul, ennek örömére egyrészt elmeséli, hogy reggel is járt itt egy csoportnyi magyar, de sajnos csak magyarul tudtak, másrészt kiderül, hogy művészettörténész végzettsége van és egyszemélyes angol nyelvű tárlatvezetésben éli ki az afelett érzett örömét, hogy megértjük egymást.

Nagybánya (fotók: Ercsey Dániel)

Felkapaszkodom a Szent István-toronyba is, innen a legjobb a rálátás a városra, ráadásul sok híres képet ebből a perspektívából festettek a nagybányai iskola alkotói is.

Balra Tihanyi Lajos festménye, jobbra a szerző fotója

Balra Ziffer Sándor festménye, jobbra a szerző fotója

Balra Ziffer Sándor festménye, jobbra a szerző fotója

Végezetül pár szó a nagybányai iskoláról, amit Hollósy Simon, Ferenczy Károly, Réti István, Thorma János és Iványi-Grünwald Béla alapítottak, de jószerével mindenki megfordult itt a XX. század első felében! (A teljesség igénye nélkül: Tihanyi Lajos, Csók István, Galimberti Sándor, az összes “Ferenczy gyerek”, Ziffer Sándor, Perlrott-Csaba Vilmos, Bornemisza Géza) Nagybánya hatása erősen érződött a Nyolcak művészetén, de a szentendrei iskolán is. Eredetileg plein air iskolaként jött létre, előzménye talán a francia naturalizmus, de végül részben Nagybányán alakult ki a magyar neoimpresszionizmus Czóbel hatására. A “neósok” 1911-ig jártak Nagybányára, de később olyan nevek is megfordultak itt mint Mattis-Teutsch, Aba-Novák vagy Patkó Károly. Végeredményben elmondható, hogy majdnem minden, amit ma egy átlagos művészetkedvelő tudni vél a magyar festészetről, annak valamilyen formában köze van Nagybányához, éppen úgy, mint az irodalomnak a Nyugat c. folyóirathoz.

Képek a nagybányai múzeumból (fotók: Ercsey Dániel)

A nap végén már csak arra marad erőm és időm, hogy a hotellel szemben lévő étteremben egyek valamit, aztán irány az ágy, mert másnap korán indulok, hosszú út vár rám Budapestig…

Búcsúszelfi a nagybányai "szépműben"

Az erdélyi útinapló sorozat további részeit itt találjátok meg: 1.nap, 2.nap, 3.nap, 4.nap, 5.nap, 6.nap, 7-8.nap, 9.nap, 10. nap