Nem is tudom, mikor ismertem meg Andrea Lemieux-t, de abban biztos vagyok, hogy már a könyv megjelenése előtt (2021) virtuális barátok voltunk, aztán tavaly - ha jól emlékszem - még Budapesten is találkoztunk a Winelover Wine Awards zsűrijében. Persze akkor elfelejtettem kérdezni a könyvről, pedig jól jött volna a tavalyi rövid isztambuli kiruccanásomhoz, aztán kiment a fejemből és csak most, egy újabb törökországi utazás során jutott eszembe újra. Hogy lehet, hogy én, aki mániákusan gyűjtöm a könyveket, még nem tettem szert egy török borkalauzra? Jelentem, a helyzet megváltozott!

Ahogy a bevezetőből is kiderül, Andrea 2013 óta él Isztambulban, ami önmagában is elég izgalmasnak tűnik, azóta tanul rendületlenül - és komoly sikerrel - törökül, és végül, akkor még amatőr borkedvelőként, egy barátja javaslatára kezdett el blogolni a török borokról, ez lett a The Quirky Cork, és végül ebből a projektből nőtt ki ez a könyv és egyben Andrea boros karrierje is. Ahogy a könyvében is viccesen megjegyzi, „a harmincas éveim végén végre rájöttem, hogy mi is akarok lenni, hogy ha nagy leszek“. Hát borszakíró! Aki végigjárta már ezt a rögös utat (én például már Andrea előtt elkezdtem és mostanában kezdtem el feldolgozni az elmúlt tizenöt évben történteket egy-egy videóban), az tudja, hogy ez sem fenékig tejfel. Az ember sokat utazik, néha csapattal, néha egyedül, fényképez és fotókat válogat, videókat vesz fel és jegyzetel, no meg persze kóstol rendületlenül, sok jó, nagyon sok rossz és egy-egy kimagasló bort, hogy végül hazatérve megpróbálja feldolgozni és emészthető formában tálalni az élményeit, miközben már egy új utat szervez éppen. Úgy tűnik Andrea a török borokban megtalálta azt, ami nekem Közép-Kelet-Európa, de nehogy azt higgyétek, hogy ez arányaiban kevesebb munkát jelent, dehogy! Egyrészt Törökország hatalmas, rengeteget lehet és kell is utazni és bár sokkal kevesebb borászat működik, mint akár csak Magyarországon, hiszen egy muszlim országban azért nehezebb a helyzet, mégis, az emberek vendégszeretete gyakran napokra ott marasztalja a borszakírót a pincészetben és végül már a családi asztalnál is.

A könyv igényes megjelenésű, viszonylag nagy és nehéz, 295 oldalon mesél a törökországi borkészítés múltjáról, napjaink török borrégióiról, a főbb török szőlőfajtákról, aztán régiókra bontva a borászatokról. Mindezt drága és nehéz papíron, sok fotóval, rajzolt térképekkel és modern tördeléssel és egy kis segítséggel, a „hogyan ejtsük ki a szavakat törökül“ fejezetben. A kedvencem a könyv végén a „hol igyunk bort Isztambulban“ rész, a következő utamon biztosan felkeresek néhány itt említett borbárt!

Ami az összképet illeti, Andrea gördülékenyen és olvasmányosan ír, a fotók jól alátámasztják és színesítik a mondanivalóját (gyorsan dicsérjük is meg Emma Aslihant, aki gyakran elkíséri Andreát az útjaira), az egyetlen probléma, hogy a török borkalauz - méreténél fogva - nem alkalmas hosszabb utak megtételére, nehezen fér be a hátizsákba, így otthon kell előre felkészülni a borászatokból, ami már csak azért is megéri, hogy ne a guggolós borok jussanak nekünk, amit a törökök köpek öldüren-nek, vagyis kutyagyilkos bornak hívnak, hanem a legjobb öküzgözük és kerküsök.

Az angol nyelvű könyvet az Amazonon is meg lehet rendelni, két héten belül kiszállítják, higgyétek el, megéri!