Fotók: Gastro Boutique

Egy esős márciusi napon találkozunk a Nyári Pincénél, alig van mozgás a Szent György-hegyen. Régen nem volt ebben semmi meglepő – Emese szerint az elmúlt tíz évben élénkült fel a környék. 

Gyerekkorodból hogyan emlékszel a hegyre?

A nyugalom szigete volt. Budapesten laktunk, nyáron jöttünk ide és a szüretre, a nagypapám viszont itt élt tavasztól őszig – beleszeretett a hegybe és a tájba. Még megvan a pince, ahol borászkodott, csak egy ideje már kóstolóteremként használjuk. Ebben a házban élt, 1994-ben volt a felújítás és a bővítés, akkor csatlakozott hozzá az édesapám, aki nagyon komolyan vette a borászatot. 2006-ban érettségiztem, utána nyaranta már én is itt dolgoztam. A vendéglátást vittem, a pince délutánonként nyitva tartott, de a kezdetekben előfordult, hogy két hétig nem láttam embert, annyira nem volt mozgás a hegyen. Nemrég futtattunk az Instagramon egy régen és most sorozatot, kerestem hozzá régi képeket, és lefotóztam ugyanazokat a helyeket újonnan is: sok ház nem is állt még, több szőlő volt és kevesebb autó. Néha nehezen találom meg a gyerekkorom hegyét, bár még mindig megvan a régi kisugárzása. 

Tartod még, hogy a természet és a szőlő közelebb áll hozzád, mint a pince és a bor?

Tartanám, de alig jutok ki a szőlőbe. Pedig nagyon szeretek a természetben lenni, elsősorban ott érzem jól magam, viszont apa tavaly nyugdíjba ment, és azóta én vezetem a pincét. Sok feladat hárult rám, és míg korábban közösen hoztunk döntéseket, most már minden az én felelősségem. A 2024-es volt az első önálló szüretem, élveztem, hogy a magam ura vagyok, nyomás alatt jól teljesítek. 

Tavaly minden hamar beérett – nálatok mennyire volt rohammunka a szüret?

Hosszú idő után ez volt az első év, amikor végre annyi alkalmazottal dolgoztunk, amennyire szükség volt ahhoz, hogy mindenhová odaérjünk időben, de a szüret végére még így is összeért minden, nem tudtunk szünetet tartani. 

Hetente hány napot töltesz itt a pincénél?

A hét öt napján biztosan itt vagyok, de a szezonban gyakran hétvége sincs. Szeretem kézben tartani a dolgokat. 

De nem a hegyen élsz. Sosem szerettél volna ideköltözni?

Nem. Régen, amikor itt töltöttem a nyarat, sokszor féltem, mert annyira kevés volt a mozgás. Óbudán nőttem fel, az a másik véglet, túlságosan nyüzsgő és zajos. Az volt az álmom, hogy Keszthelyen élhessek, de az érettségi után ezt nem sikerült megvalósítani, mert nem indult az a képzés, amire menni szerettem volna – így kerültem Kecskemétre, kertészmérnök szakra, szőlész szakirányra. A férjemmel viszont először Keszthelyre költöztünk, aztán 2018-ban találtunk egy kertes házat Gyenesdiáson, a hegyoldalon, azóta ott élünk. 

Láttam, hogy több kóstolótok volt mostanában itt, a hegyen és Budapesten is. 

Tavaly nyáron – mivel megvolt a szükséges létszám a szőlőben és a pincében – jutott időnk olyasmikre is, amikre korábban nem. Volt egy esős hét, amikor esélyünk sem volt a szőlőben dolgozni, akkor néztük át a trezorunkat, ahová majdnem minden évben teszünk el borokat. Miközben pakoltuk, törölgettük az üvegeket, rájöttem, hogy sok olyan tétel van ott eldugva, amiket jó lenne megmutatni. Kitaláltam, hogy fajtára lebontva fogok vertikális kóstolókat tartani, és februárban a kéknyelűvel el is kezdtük a sorozatot itt, a pincében. Ezt látva az egyik budapesti partnerünk megkért minket, hogy a kóstolót a borbárjukban is rendezzük meg. 

Hány évjáratot mutattál?

2023-tól indultunk vissza 2007-ig, mindegyik tétel jól tartotta magát. Egyedül 2014-ben nem készült kéknyelűnk, az egy esős, hűvös év volt. Március elején a hárslevelű-kóstolón is 2007-ig mentünk, ott nyolc bort tudtam mutatni a 2024-es hordómintával együtt, mert több olyan év volt, hogy minden elfogyott. 

A saját borod, az Emese álma hányszor készült már el?

Eddig három évjáratban, a 2015-ös volt az első. Már 2009 óta gondolkodtam saját borban, egy késői kéknyelűben, hagytunk is fent pár sort, de mire szüreteltünk volna, leszedte valaki előttünk. 2010-ben egyedül gondoztam egy apró rajnairizling-ültetvényt, nagyon sokat vártam tőle, de olyan rossz év volt, hogy beadtam a szőlőt a közösbe. Aztán rozéval próbálkoztam, azt inkább elfröccsöztük. Utána úgy voltam vele, hogy ha törik, ha szakad, lesz borom. 2015-re eldöntöttem, hogy házasítást készítek, mert szeretem a kihívásokat. A két kedvenc fajtámat szerettem volna összehozni, mert a kéknyelű savai mellé jó kiegészítés a hárslevelű mézessége. De ennél is nagyobb kihívásra vágytam, ezért tettem hozzá rajnait is, akkor az tetszett legjobban a pincében. 2017-ben csak az arányokon változtattam, 2022-ben már került bele a hordós szürkebarátból is. Sok próbát szoktam tenni, 5-6 palackkal is összekészítek – ezeket először egyedül szeretem végigkóstolni, mert úgy jobban tudok koncentrálni a saját véleményemre, a családnak csak ezután mutatom meg a borokat. Jó lenne a 2024-es évből is házasítani. 

Eddig tudatosan nem követtetek trendeket. Marad ez az elv?

Marad. Sosem voltam az a fajta, aki a divat felé húzna. 

A szőlők is maradnak?

Igen. A cserszegi fűszerest mindig reduktívan készítjük el, és általában a chardonnay-t is. Az utóbbit szeretném megtartani egy könnyű, nyári bornak, idén először ezt a fajtát hoztuk ki – az elejétől szép volt, nagy büszkeségem. Az olaszrizling egy része tartályos, a másik hordós, pont most kísérletezem az összeállítási arányokkal. A rajnai és a hárslevelű tartályban erjed, aztán hordóban érlelődik, a szürkebarátot 2022-ben készítettük először így, de a legújabb évjárata is ilyen lesz. A kéknyelű viszont teljesen hordós. Az egyetlen kék szőlőnk a cabernet franc, az egyik évben vörösbor készül belőle, a másikban rozé – vannak vele terveim, szeretném sillerként kipróbálni. 

A fajták terén gondolkodsz bővítésben?

Nem, inkább szűkítésben, az évről évre felmerül, de igazából egyiktől sem válnék meg szívesen. Ha csak a piaci szempontokat nézem, talán jobb lenne kevesebbre koncentrálni és abból nagyobb mennyiséget készíteni, de közben a változatosság is előny. 

A klímaváltozást megérzitek? 

Meg, mert folyamatosan csökken a termés mennyisége. Azon nem gondolkodom még, hogy milyen meleg- és szárazságtűrő szőlőket kellene telepíteni, mert egyelőre nem tudom, hogy mihez nyúljak, az sem világos, hogy az új, ellenálló fajták mennyire találják majd meg a helyüket a piacon. Közben mindig van más kihívás is: most az amerikai szőlőkabócától próbálom megvédeni a szőlőt, tavaly sok tőkét ki kellett vágnunk emiatt. Bízom benne, hogy sikerül megállítani, meg abban is, hogy ezen a hegyen mindig is szőlő volt, az pedig nőni és élni akar.

A borfogyasztás visszaesését mennyire érzitek meg?

Eléggé. Tavaly nyáron sokan voltak a pincénél, főleg hétvégenként, de az őszi, téli hónapokban már látszott a visszaesés, a vendéglátóhelyek is panaszkodtak, kevesebb rendelés jött be. Próbálok új partnereket – borkereskedéseket, borbárokat, szezonális eladókat – szerezni. Azt is észrevettem, hogy sokakat csak akkor tudunk megszólítani, ha van valami extra esemény a pincénél, mert az utóbbi időben kevesebben ülnek be csak úgy borozni.

Sokan emlegetik a lila akácos lugasotokat és a Szent György címert, de nekem mindig a hatalmas rozmaringok jutnak eszembe rólatok: ezek hány évesek?

A lugas az ezredforduló elején épült, a rozmaringsövény csak a 2010-es évek közepén került oda – eleve nagy töveket vettünk, de gyorsan is nőttek. 

Milyen rendezvényekkel készültök a szezonra?

A pincénket évente egyszer, hagyományosan pünkösdkor mutatjuk meg – mivel a Szent György-hegy Hajnalig most az ünnepre esik, ezt az alkalmat előrehoztuk május elsejére. Júliusra tervezek egy vertikális kóstolót illatos fajtákkal, van egy 2006-os cserszegink is, nagyon szép. Augusztus huszadika körül pedig megtartjuk a Nyári Ünnepet.

Hat éve Szabó Editnek egy interjúban azt mondtad, hogy vannak vendégek, akiknél meg kell küzdeni azért, hogy komolyan vegyenek.

Ez így van, és régebben még inkább igaz volt. Előfordult, hogy a kóstolón a vendégek egymás között arról beszéltek, hogy biztos nem egyedül fejtettem a borokat – pedig igen, mindent megoldok. A végén nekem is elmondták, hogy először kételkedtek, de aztán meggyőztem őket mindazzal, amit hallottak tőlem. Nőként érvényesülni sok szakmában kihívás – pláne, ha családod is van –, és ez a borászatra is igaz. Jól ki tudok állni magamért, de ettől függetlenül zavar ez a helyzet. A másik kihívás az, hogy apa emblematikus arca, meghatározó alakja a pincének, és noha már nyugdíjba ment, sokan még ma is őt keresik. Kell néhány év, hogy mindenki megszokja a változást. 

Tűztél ki magad elé olyan célt, hogy öt vagy tíz éven belül mit szeretnél elérni a Nyári Pince vezetőjeként?

Azt hiszem, éppen a következő öt-tíz évben dőlhet el az, hogy melyik borászat képes jól alkalmazkodni a változó körülményekhez. Azon dolgozom, hogy megmaradjunk és fejlődni tudjunk. Egyelőre inkább kisebb, rövid távú célokat jelölök ki, ezek motiválnak jobban. Szeretném megtartani a jelenlegi vevőkört és bővíteni azt, új embereket megszólítani az eseményekkel, jobban visszahozni a pincét a köztudatba. Nem vagyok nagyravágyó, egy jól működő családi kisbirtokot szeretnék, ahol minden palack borban benne van a kezünk munkája. Ahol kijárok a szőlőbe, és én magam teszek azért, hogy a termés minél jobb minőségű legyen, és ahol aztán délutánonként le tudok ülni a vendégekkel, hogy váltsunk egy-két szót.