Kezdjük az elején. Többször említetted már, hogy Kolozsváron születtél és ott éltél tizennégy éves korodig. Milyen emlékeid vannak a városról és arról a korszakról?

A nyolcvanas évek elején nőttem fel Kolozsváron, vagyis keményen megkaptam a Ceaușescu-rendszer utolsó éveit. Az egy egészen más világ volt. Az emberek ma már nehezen tudják elképzelni, hogy mit jelentett a jegyrendszer, a hiánygazdaság, amikor bizonyos élelmiszereket egyszerűen nem lehetett kapni. A szüleim például évekig nem ettek vajat, mert én szerettem, és amit lehetett kapni, azt nekem adták.

Milyen volt magyarként felnőni Kolozsváron?

Sokan meglepődnek ezen, de a barátaim többsége román volt. Természetesen érződött a feszültség a két nép között, hiszen az akkori Romániában ez mindennapos volt, de a saját közvetlen környezetemben ezt kevésbé tapasztaltam. Olyan környéken laktunk, ahol magas rangú katonatisztek, rendőrök éltek. Ott valahogy kevésbé jelent meg ez a konfliktus. Szerencsére vannak olyan román ismerőseim, barátaim, akikkel a mai napig kapcsolatban vagyok.

Régi kolozsvári család a tiéd?

Nem igazán. A családtörténet elég összetett. Nagymamám székelyföldi volt. A dédnagyapámnak állítólag jelentős vendéglője volt Kolozsváron, de ezt még nem kutattam fel teljes mélységében. Nagyapám a Ford gyár tulajdonosának volt a sofőrje. A családban voltak érdekes történetek, csak ezeknek utána kellene járnom!

A román nyelv tehát teljesen természetes számodra?

Persze. A kolozsvári balettintézetben, ahová jártam, minden románul zajlott. Románul érettségiztem, románul vizsgáztam. Sokan azt gondolják, hogy tizennégy évesen jöttem át Magyarországra és ezzel lezárult a romániai tanulmányi szakasz, de ez nem teljesen így volt. Párhuzamosan végeztem a magyarországi és a kolozsvári tanulmányokat, évente többször visszajártam vizsgázni, hogy be tudjam fejezni az ottani képzést is.

Eredetileg nem is Magyarország volt a cél, igaz?

Nem bizony. Külföldre kaptam ösztöndíj-lehetőséget. A londoni Urdang Academy of Dance és a svájci Ecole de Danse de Genève iskola is szóba került. Végül azonban nem kaptam meg a szükséges vízumokat, tulajdonképpen ennek köszönhető, hogy Magyarországra kerültem. A kolozsvári intézet akkori igazgatója egyébként egyáltalán nem örült ennek. Olyannyira nem, hogy ki akart rúgatni az iskolából, amiért Magyarországra jöttem. Édesanyámnak egészen Bukarestig kellett elmennie, az oktatási minisztériumig, hogy hivatalosan engedélyezzék az átigazolást.

Tizennégy évesen egyedül Budapestre költözni nem lehetett egyszerű.

Nem is volt az. Hirtelen egy másik országban találtam magam, kollégiumban, teljesen új környezetben. Ráadásul az a képzés, amibe belecsöppentem, sokkal keményebb volt annál, amit addig ismertem. Sokan azt hiszik, hogy a román balettoktatás szigorúbb volt. Talán korábban így volt, az orosz iskola hatása miatt. De amikor én ide kerültem, a magyar képzés számomra jóval keményebbnek bizonyult. Olyan osztályba kerültem, ahol nagyon magas volt a színvonal. Fel kellett zárkóznom és emiatt rengeteget kellett dolgoznom.

Mi segített ebben?

A természetem. Mindig azt mondom magamról, hogy olyan vagyok, mint egy francia bulldog. Ha egyszer elkapok valamit, nem engedem el. Szeretek küzdeni. Szeretek bizonyítani. Ha valamit a fejembe veszek, akkor addig megyek, amíg el nem érem. Ez a mentalitás végigkísérte az egész életemet. A balettben, a színházban, később a bor világában is.

Mi történt az iskola után?

Miközben még bizonyos tanulmányi kötelezettségeimet teljesítettem, már a Pécsi Balett tagja voltam. Ez egy nagyon intenzív időszak volt, mert egyszerre kellett helytállni művészként és befejezni azokat a képzéseket, amelyek még hátravoltak. Aztán szépen lassan eljutottam oda, hogy a magyarországi szakmai életben is megtaláljam a helyemet: Madách Színház, Markó Iván együttese, Operaház, tanítottam, Oscar-díjra jelölt filmben szerepeltem, több darabomat a műsorára tűzte a Nemzeti Táncszínház, a Pécsi Országos Színházi találkozó, a Kolozsvári Magyar Állami Operaház, a Thália Színház – csak hogy néhány példát említsek. Néhány év múlva Németország, Ausztria és Franciaország következik, majd egy teljesen új szerelem: a bor.

Miért mentél külföldre?

Mindig érdekelt a nagyvilág. Egyrészt kíváncsi voltam, másrészt művészként úgy éreztem, hogy ki kell próbálnom magam más közegben is. 

Ez már a klasszikus társulati lét volt?

Részben. Voltak klasszikus társulatok, illetve különböző produkciók. Az ember ilyenkor rengeteget tanul. Nemcsak szakmailag, hanem emberileg is. Más országok, más kultúrák, más munkamorál, és nagyon hamar rájössz arra, hogy a világ nem úgy működik, ahogy azt Magyarországon sokan elképzelik. Amint átlépi az ember a határt – legyen szó művészetről vagy borról – szembe jön vele a kegyetlen valóság. 

Mit tanultál leginkább a németektől?

A rendszerszemléletet. Németországban minden rendszerben működik. A kultúra, a művészet, a szerződések, a munkafeltételek. Mindennek helye van. Ott például elképzelhetetlen volt, hogy valaki egy bizonyos összeg alatt elvállaljon egy munkát. A szakma maga védte a saját értékét. Ha egy táncosnak egy fellépés bizonyos összeget ért, akkor senki nem ment el olcsóbban. Nem azért, mert pénzéhesek voltak, hanem mert tudták, hogy ezzel a saját szakmájukat rombolnák. Ezt a fajta összefogást és önbecsülést nagyon hiányolom Magyarországról. 

Franciaország viszont nemcsak a művészet miatt volt fontos.

Franciaország teljesen átírta az életemet. Ott kezdődött a bor.

Hogyan?

Egy nemzetközi produkcióban dolgoztam. Három éven keresztül gyakorlatilag bejártam Franciaországot. Világsztárokkal léptem fel. Ott volt többek között Alice Dona, a Gypsy Kings, Demis Roussos, Bobby Solo, Johnny Hallyday, Michel Delpeche, Richard Anthony, Patrick Juvet, Annie Cordy és még sokan mások. Folyamatos turné volt, nagy kongresszusi központok, hatalmas produkciók. 

Hogy jön ide a bor?

Ott volt mindenhol. A catering asztalokon, a vacsoráknál, a fogadásokon. Franciaországban a bor nem különleges alkalom, hanem az élet része. Volt olyan előadó, akinek saját borászata volt. Hozta a saját borait, beszélt róluk, büszke volt rájuk, és engem ez elkezdett érdekelni. Na nem úgy, hogy hirtelen borőrült lettem. Egyszerűen elkezdtem figyelni. Miért ilyen fontos ez nekik? Miért beszélnek róla ennyit? Miért része ennyire természetesen a kultúrának? Aztán szép lassan beszippantott.

2008-ban jöttél vissza Magyarországra. Miért?

Egyetlen szóval: szerelem. A feleségem zeneművész. Magyarországon élt, és egy ponton választani kellett. Vagy megpróbálunk egy hosszú távú távkapcsolatot fenntartani, amiről már akkor is tudtam, hogy valószínűleg nem működne, vagy én feladom azt az életet, amit addig felépítettem. Az utóbbit választottam.

Nem volt nehéz?

Dehogynem. Amikor hazajöttem, tulajdonképpen mindent nulláról kellett újraépíteni. Koreografáltam, szólista voltam, külföldön dolgoztam, ismertem azt a világot. Aztán egyszer csak ott álltam Budapesten munka nélkül. De soha nem bántam meg.

Hazajöttél, és rögtön a bor felé fordultál?

Nem, de ezt sokan félreértik. Én nem azért kezdtem a borról tanulni, mert borral akartam foglalkozni. Azért kezdtem, mert szerettem a bort. Ennyi. Többet akartam tudni annál, mint hogy „ízlik” vagy „nem ízlik”. Ezért beiratkoztam egy alapképzésre. Na az rettenetes volt. Borzalmas. (nevet) Olyan szintű csalódás volt, hogy majdnem abbahagytam az egészet. Aztán valaki ajánlotta Mészáros Gabriellát, és akkor beiratkoztam hozzá középfokra, majd felsőfokra. Ott már egészen más minőséggel találkoztam. 

Ekkor még mindig a színház volt az első?

Abszolút! A bor csak hobbi volt, a színház jelentette az életem 95 százalékát. A két világot párhuzamosan vittem, játszottam, dolgoztam, közben tanultam a borról. Nem volt tudatos karrierváltás.

Hogyan lett ebből borszakírás?

Egészen egyszerűen: szeretek főzni. Barátok jártak hozzánk, vacsorákat készítettem, boroztunk, beszélgettünk. Valaki egyszer azt kérdezte, hogy miért nem írom le ezeket? Én pedig elkezdtem leírni, elsőként főleg a recepteket. Aztán a boros élményeket, a kóstolókat, mindent, ami történt és ami arról az eszembe jutott. Nem volt mögötte stratégia, szimplán csak élveztem.

Ebből nőtt ki a WineArtCulture?

Igen. Tulajdonképpen ez volt az első komolyabb online felületem, és itt jött az első nagy meglepetés. 2014-ben a HVG Goldenblog versenyén a szakmai zsűri szerint Magyarország harmadik legjobb gasztronómiai blogja lettem. 

Ez azért elég komoly eredmény volt, nem?

Ma már látom, hogy igen, de akkor még nem fogtam fel teljesen. Ráadásul nem is éltem úgy a lehetőséggel, ahogy kellett volna. A színház akkor még mindig dominált, nem tudtam minden energiámat ebbe tenni. De ettől kezdve már elkezdtek felfigyelni rám.

A régi cikkeid már nem érhetők el az oldalon. Miért?

Mert levettem őket.

Mindet?

Gyakorlatilag igen.

Ez elég radikális döntés.

Tudom, de nagyon kritikus vagyok saját magammal szemben. Azok a cikkek egy fejlődési szakasz részei voltak. Fontosak voltak, mert nélkülük nem lennék ott, ahol most vagyok, de nem éreztem őket elég jónak ahhoz, hogy ma is vállaljam ugyanabban a formában. Sokan furcsállják ezt. Én viszont úgy gondolom, hogy ha fejlődni akar az ember, akkor időnként szembe kell néznie a saját hibáival. Ez nemcsak a borszakírásra igaz, hanem az élet minden területére.

Volt egy pont, amikor a bor már nem hobbi volt többé?

Igen, de ez nem egyik napról a másikra történt. A színház és a bor sokáig párhuzamosan futott. Felléptem, próbáltam, játszottam, közben írtam, kóstoltam, tanultam. Egy ideig teljesen jól megfért egymás mellett a kettő. Aztán egyre több felkérést kaptam, először kisebb magazinoktól, aztán egyre komolyabb helyekről. Az ember egyszer csak arra ébred, hogy a hobbija már nem hobbi, hanem munkává kezd válni.

Elfogadott voltál a szakmában?

Nem rögtön. És szerintem ezt nem is kell szégyellni. Én nem a borvilágból jöttem, nem volt mögöttem többgenerációs borászcsalád, nem voltam sommelier húsz éve, nem borvidéken nőttem fel. Nekem bizonyítanom kellett, és én szeretek bizonyítani! Ugyanúgy, ahogy tizennégy évesen bizonyítani akartam a balettintézetben, ugyanúgy akartam bizonyítani a borvilágban is. Ma már azt gondolom, hogy ha felmerül a nevem, akkor a szakmában elfogadott névnek számítok. Nem azért, mert ezt én mondom, hanem mert hosszú évek munkája van mögötte. Tavaly megkaptam szakíró kategóriában a Par Excellence díjat, négy éve besegítek a Badacsonyi borvidék kommunikációjában és marketingjében, évek óta számtalan online és print magazin szerzője vagyok, több borásznak segítek egyfajta tanácsadóként – talán ezek azt mutatják, hogy elfogadnak.  

Többször említed, hogy kritikus alkat vagy.

Mert a színház erre nevelt. Ott nincs mellébeszélés. Este hétkor felmegy a függöny. Vagy ott vagy a helyeden, vagy nem. Vagy tudod a szerepet, vagy nem. Nincsenek kifogások, én ebben nőttem fel. Ezért furcsa nekem sokszor a borvilág. Itt gyakran összekeverik a kritikát a támadással. Pedig a kettő nem ugyanaz. Én azért kritizálok valamit, mert jobbá akarom tenni, nem azért, mert ártani akarok neki.

Beszéljünk akkor a Magyar Borszakírók Köréről. Sokan találgatták, miért léptél ki.

Pedig szerintem nem olyan bonyolult. Amikor beléptem, örültem neki. Őszintén. Azt gondoltam, hogy létrejöhet egy olyan szakmai szervezet, amelynek valódi súlya van. Hiszen a tagok között olyan emberek voltak, akik egyenként is meghatározó szereplői a magyar borvilágnak. 

Mégis kiléptél.

Ennek a körnek hangja kellett volna legyen. Súlya. Olyan szervezetnek kellett volna lennie, amelynek egy nyilatkozatára odafigyel a szakma. Amelynek véleménye van. Amely képes alakítani a magyar boréletet. De valahogy ezt nem sikerült kialakítani. 

Mi hiányzott leginkább?

A koncepció. Mindig ide lyukadok ki. Nemcsak a borszakírók körénél, a magyar borvilág jelentős részénél. Mi a cél? Hová akarunk eljutni? Milyen szervezetet akarunk építeni? Ki lehet tag? Milyen feltételekkel? Ki maradhat tag? Milyen teljesítmény szükséges? Mi a szervezet szerepe? Ezekre a kérdésekre szerintem nem születtek meg a válaszok. 

Sokan személyes konfliktust láttak a háttérben.

Pedig nincs. Nagyon fontos, hogy ezt tisztázzuk. Nem haragszom senkire. Nem akarok senkivel rosszban lenni. A magyar borvilág túl kicsi ahhoz, hogy egymást gyűlöljük. Két hét múlva ugyanúgy találkozunk egy kóstolón, ugyanúgy beszélgetünk, ugyanúgy dolgozunk. Attól, hogy valaki kilép egy szervezetből, még nem szűnik meg a kapcsolat. Ez nem válóper.

Felmerült olyan pletyka is, hogy saját szervezetet akarsz alapítani.

Ezen mindig mosolyogtam. Egyáltalán nem. Sőt! Olyan tanulság volt számomra ez az egész történet, hogy egy ideig biztosan nem akarok semmilyen szervezetépítésbe belefogni. Nincs saját kör. Nincs alternatív kör. Nincs titkos terv. Semmi ilyesmi nincs. 

Sokszor hallani, hogy a magyar borszakírás legnagyobb problémája a pénzhiány.

Bárcsak ennyi gond lenne… Szerintem a legnagyobb probléma a gondolkodás és a hosszú távú stratégia hiánya. Végeredményben a rendszer hiánya. Ha lenne világos irány, világos cél és világos szervezettség, akkor a pénzre is könnyebb lenne megoldást találni. De amíg nincs koncepció, addig hiába öntünk pénzt valamibe. 

Mit hiányolsz leginkább ma a magyar borvilágból?

A szakmaiságot. Túl sok minden lett alárendelve a marketingnek. Túl sok minden lett látszat, túl sok lett a zaj. Olyan az egész, mint egy lufi, ami arra vár, hogy kipukkanjon. Időnként olyan dilettánsok osztják az észt, mindezt a szakma, a borászatok, szervezetek, marketingügynökségek és a borvidékek asszisztálásával, hogy ennyi tudással ha zenészek lennének, akkor azt sem tudnák, hogy a fuvola melyik végét kell megfújni. Én sokkal több valódi szakmai vitát szeretnék látni. Valódi elemzést. Valódi gondolkodást. Valódi tartalmat és hiteles embereket. Nem azt, hogy mindenki mindent lájkol, mindenki mindent szeret, és közben senki nem mondja ki, ha valami nem működik, mert így nincs fejlődés. Sajnos nagyon kevés a hiteles ember a szakmában.

Mi lep meg leginkább, ha magyar borról van szó?

Sok minden, felsorolni is hosszú lenne. Például az, hogy vannak olyan borászok, akik zöldveltelinit készítenek, de még soha nem jártak Wachau-ban. Ez számomra felfoghatatlan. Hogyan akar valaki egy stílust reprodukálni, ha nem ismeri annak az eredetét? Ha nem látta a szőlőket? Nem beszélt a termelőkkel? Nem kóstolta végig a borvidéket? Persze lehet saját elképzelése, de szerintem előbb meg kell tanulni a nyelvet, és csak utána lehet verset írni. 

Beszéljünk egy kicsit Ausztriáról. Az interjú során többször is visszatértél rá, hogy szerinted rengeteget lehetne tanulni tőlük. Mi az, amit ennyire másként csinálnak?

Elsősorban az összefogást. Ez nagyon egyszerűen hangzik, de szerintem ez a kulcs. Magyarországon gyakran azt látom, hogy ha valakinek jól megy, akkor a környezete elkezd azon gondolkodni, hogyan lehetne lehúzni, megakadályozni, ellehetetleníteni. Röviden: dögöljön meg a szomszéd tehene is. Ausztriában ezzel szemben azt tapasztaltam, hogy a siker közös ügy. Ott egy pincészet ajánlja a másikat. Egy borász elküldi hozzád a vendéget, ha úgy érzi, hogy a szomszédnál jobb választ kap valamire. De szerintem ez neked nem újdonság, mert te is járod a világot.

Mikor kezdődött a kapcsolatod Wachau-val?

Évek alatt alakult ki. A családi kapcsolataim miatt rengeteget jártam oda, kóstoltam, beszélgettem, és egyszer csak azt vettem észre, hogy gyakorlatilag havonta ott vagyok. Így az ember óhatatlanul egyre mélyebben belelát a borvidék életébe. 

Azt mondtad korábban, hogy nem lehet mindenhez érteni.

Nem is lehet. Ezt Tom Stevenson mondta egyszer nekem egy champagne-i beszélgetés során. Azt mondta, hogy valaki nem lehet ugyanolyan szinten szakértője mindennek. Teljesen igaza van. Nem lehetsz egyszerre Champagne-szakértő, Burgundia-szakértő, Tokaj-szakértő, Wachau-szakértő és még minden más is. Ez egyszerűen nem működik. Ezért jutottam arra, hogy nekem két terület van, ahol valóban hiteles lehetek: Wachau és Badacsony. Nem azért, mert ezek a világ legfontosabb borvidékei, hanem azért, mert ezeket ismerem a legjobban.

Hogyan lett ebből testvérvárosi együttműködés Badacsonytomaj és Weissenkirchen in der Wachau között?

Rengeteg munka volt mögötte! Sokan csak az eredményt látják, de a háttérben sok évnyi kapcsolatépítés, beszélgetés és szervezés van. A cél az volt, hogy Badacsonytomaj és Weissenkirchen in der Wachau között olyan kapcsolat alakuljon ki, amely nem egyszeri eseményre épül, hanem hosszú távú együttműködésre.

Te pedig a két település borszakmai nagykövete lettél.

Így igaz. Ez megtisztelő, de egyben óriási felelősség, mert itt már nem rólam van szó, nem a saját írásaimról, nem a saját véleményemről, hanem két közösségről, két borvidékről. Végeredményben két ország együttműködéséről. 

Mit szeretnél elérni?

Azt, hogy amikor egy osztrák vagy német ember magyar borról beszél, először Magyarország jusson eszébe, utána rögtön Badacsony, és csak utána az egyes pincészetek. A magyar bor nem tud sikeres lenni, ha nem tudunk országként gondolkodni. Ezért többek között szeretnénk testvérvárosi napokat, közös rendezvényeket, turisztikai bemutatkozásokat. A kemény munka csak most kezdődik, de ehhez természetesen pénz, támogatás is kell.

Sokat beszélsz az osztrák példáról. Mi a titkuk?

A hosszú távú gondolkodás. A 80-as évek borbotránya után gyakorlatilag újraépítették az egész osztrák borágazatot. Évtizedekben gondolkodtak, nem években. Kialakítottak egy rendszert, és kitartottak mellette. Ma ennek isszák a levét – a szó legjobb értelmében. 

És nálunk?

Nálunk állandóan újrakezdjük. Mindenki meg akarja váltani a világot, mindenki új rendszert és gyors eredményt akar. Közben pedig elfelejtjük, hogy a bormarketing, a turizmus, a márkaépítés generációs projekt. Nem lehet egy-két év alatt csodát tenni. A magyar borászat talán egyik legnagyobb önbecsapása a rendszerváltás óta, hogy összekeverte a szakmai fejlődést a nemzetközi sikerrel. Ennyi év után Magyarország továbbra sem rendelkezik erős nemzetközi boridentitással, például Ausztriával ellentétben nem épített ismert arculatot, és továbbra is elsősorban saját magának magyarázza, hogy „világhírű borország”. Röviden: önmagunknak hazudunk a magyar bor sikeréről. Pedig ha volt ország Közép-Európában, amelynek a történelme és az adottságai alapján esélye lett volna erre, az éppen Magyarország volt. A rendszerváltás után ráadásul ott volt a lehetőség is: újrakezdeni mindent, nyitni a világ felé, újrapozícionálni az országot. Lehetőség, pénz, paripa bőven állt rendelkezésre. Az eredmény sajnos ismert. Ausztria ugyanebben az időszakban tudatos stratégiával felépítette Európa egyik legsikeresebb modern bormarketingjét, és ezzel pozícionálta magát és a borait a világpiacon. Ettől mi nem évekre, hanem fényévekre vagyunk. Egészen vicces némi kutatómunkával elolvasni hány ilyen-olyan konferencián fejtették meg az ágazat bizonyos szereplői a magyar bor jövendőbeli sikerét, netán az azóta kudarcba fulladt, agyondicsért kezdeményezéseket.  

A borszakírásból Magyarországon meg lehet élni?

Aligha. De valahogy külföldön természetesebb, hogy a munkának ára van. Ez nem a kapott összegről szól, hanem arról, hogy tisztelik a munkát. A befektetett időt és energiát. Magyarországon gyakran az a hozzáállás, hogy örülj, hogy meghívtunk. Menj el, tölts el ott egy napot, kóstolj, utazz, írd meg, népszerűsíts, és mindezt ingyen. Ez hosszú távon nem működik. 

Sokan azt mondhatják, hogy lám-lám, kibukott a szög a zsákból, a pénz a lényeg.

Pedig nem. Ez az értékről szól. Ha valaminek nincs ára, előbb-utóbb nem lesz értéke sem, és akkor a szakmát felváltják azok, akik bármennyiért vagy ingyen is megcsinálják. Aztán csodálkozunk, hogy milyen a színvonal.

Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalni a filozófiádat, mi lenne az?

Talán az, hogy mindig nézzük meg, hogyan csinálják azok, akik jobbak nálunk. Ne szégyelljünk tanulni, kérdezni, együttműködni. A siker nem attól lesz magyar, hogy kizárólag magyar ötletekből épül, hanem attól, hogy képesek vagyunk a legjobb megoldásokat a saját környezetünkre alkalmazni. Ez az, amit egész életemben csináltam. A balettben, a színházban, a borszakírásban, és valószínűleg ezt fogom csinálni a következő húsz évben is.