Szédelgek tőle, mint az őszi légy, és nemcsak akkor, ha eszem, elég megszagolnom ahhoz, hogy forogni kezdjen a világ, majd a gyomrom, extrém esetben elkékül a körmöm, belilul a szám, és… padló. Igazán nem panaszkodni akarok, hiszen mi ez - mondhatnánk - ahhoz képest, amikor valaki tíz- meg százféle pollenre allergiás, és leszedált zombiként kényszerül taknyát-nyálát összefolyatva átvészelni azt a pár hétre zsugorodott időtartamot, ami tavasznak nevezünk.

Túlérzékenységem miatt kerülöm a medvehagymás ételeket, de egy dolog elől sehogysem menekülök. És ez a szag. Pécs büdöskés-illatos térképén sok az egybefüggő folt: dohány, maláta, szmog, por, sokat forgatott papírok, orgona, fertőtlenítő és víz, hársvirág, napfényittas mezőn vadvirágok. De van parfümféléket sodró meleg nyári szellő, megállók üvegfalai közé szorult hátrahagyott dohányfüst, kórházak várótermeiben megrekedt fertőtlenítő és szintetikus felmosólé-virágszag, málnaszörpillatú autómosó-permet, meg esernyők alá toluló májkrémkonzerv-szerű tinifiú-izzadtságszag. A térképet most egy agresszor írja át.

De hadd osszak meg erről egy képet.

Hétfő reggel 8:10. Erdőközelből indult helyi járat. Felszállva a második ajtónál lévő öblösebb térben egy jelenés fogad. Egy nő ül ott, aki akkora, hogy majdnem mindkét ülést elfoglalja. A maradék kétmaréknyi helyen egy darab szalonna és egy nagy lilahagyma görög az üléshuzaton, a nő egy vadászkéssel hol egyikből, hol másikból kanyarít magának falatot, és óvatosan cuppantja bele a szájába. Csapzott haja (nagyon lenőtt szőke) kilóg a kapucnijából, amin két nagy bolyhos nyuszifül is van. A nő felsője? kardigánja? kabátja? csupa rózsaszínű boholy, egy-két nagyobb sár- és fűfolttal tarkítva. A nadrágja susogós, kék. Lábán likacsos, hatalmas műanyag papucs, lábfejét az előtte álló kék babakocsi kerekén nyugtatja. Nem kell látni, messziről tudni lehet, mit rejt a viharvert kerekes jármű, de - és ebben van valami ördögi - nem, nem lehet megállni, hogy ne menjünk el mellette és ne vessünk rá egy pillantást. A babakocsi árnyékoló kupolájáig telistelevan medvehagymával. Bingó. És bing, nyomom meg ötször a leszállás-jelzőt, mert menekülőre fogom. Vagyis fognám, mert elkéstem: a hajam, a bőröm, a ruháim a nadrágomtól a kabátom műprémjéig csupa-csupa medvehagymaszag. A természet trükkje - a saját szagát megszokja és/vagy nem érzi olyan intenzívnek az ember - is cserbenhagy. Puszta pár percnyi jelenlétemmel meghemperegtem benne, mint az ebek más kutyák kakijában.

Kérlek, kedves Olvasó, képzeld ezt magad elé legközelebb, amikor medvehagymát eszel. Képzeld el, ahogy a termetes nyuszi az átható szagával követ mindenhová, és egy nagy sárgarépával fejbevág, ahányszor csak kinyitod a szádat. És hidd el, nem elég, ha fogat mostál, egyszer.