Az éjszaka volt rossz igazán, amikor nem lehet csinálni semmit sem. Amint felkelt a nap, elővettem Emir Kusturica önéletrajzi ihletésű könyvét, Smrt je neprovjerena glasina címmel jelent meg nemrég Szerbiában.

Mára már kicsit lassabban haladok a cirill betűs könyvekkel, de másfél nap alatt a könyv közel harmadát letudtam. A könyv erénye is ez, nem csupán a helyzet adottsága. Szarajevó benne egy kicsit az enyém is, az ott töltött kilenc hónap nem kevés nyomott hagyott bennem. Ráadásul nekem a keleti hangulatot mindig a török-arab hangulatú bazárok, cukrászdák, éttermek, pékségek, a minaretek és müezzinek, a házak, az emberek ráérős nyugalma jelentette. Van benne valami kelet, valami balkán, valami dél, valami megfoghatatlan és nehezen leírható. Ahogy a Baščaršiján sétálgatsz, ahogy a hegyekről tekintesz le a városra, szakadó hóesésben kis utcácskákon csúszkálva találod meg a legjobb éttermet. Állsz a hídon, azon a sorsdöntő hídon, nézed a Miljackát, ott folyik el a lábaid alatt. Szarajevó az idilli város, amit talán a háború sem tudott végleg tönkretenni. Számomra biztosan nem.

Várvizi Péternek a kelet mást jelent, távolabbra utazott érte. A fiatal séf Japánból tért haza s lett az Enoteca Corso kreatív séfje. Bemutatkozó estjét a Heimann Családi Birtok borvacsorája jelentette. Ott voltam, fizető vendégként, mielőtt valakik még meggyanúsítanának, nem vette meg senki ezt a blogbejegyzést. Egyrészt nem is adnám el, másrészt nem is akarja megvenni senki.

Bár kétségkívül, a Pécsi Borozó további működtetéséhez keressük mind a nagylelkű mecénásokat, mind a magazinban és blogban akár üzletet is látó vállalkozókat. Nem egyszerű ez, ingyenesen tartalmat (ráadásul szerintünk nem is rossz tartalmat) szolgáltatni már három éve. Na de vissza az október végi vacsorára, amikor is többségében budapesti, szekszárdi, zalaegerszegi vendégek foglaltak helyet az Enoteca emeletén, mi pécsiek erős kisebbségben voltunk, de innen szép nyerni, gondoltuk.

Nyertünk is, a többiekkel együtt, egy emlékezetes estét. A Heimann-házaspárral több éve ismerjük egymást, kedvelem a boraikat s a borokat készítőket is. (Zárójelben jegyezném meg: mivel vagyok így jónéhány borásszal, ezért nem szeretek nem vakon kóstolni, főleg ha pontozni, véleményezni kell. Biztos vannak nálam szakmailag felkészültebbek, tehetségesebbek, akik el tudnak vonatkoztatni a címkén látható névtől, én nem tudom ezt tenni.). Hogy egy borkóstoló vagy borvacsora Heimann Zoltánnal szórakoztató tud lenni, azt jónéhányan megtapasztaltuk, tudást kapunk, borról és emberségről, rengeteg kedvességgel, humorral, olykor pikírt, néha meg egész szabados, de mindenképpen szellemes formában. Nem is ezért volt emlékezetes az este, én ezt vártam, elvártam. Meg is kaptam.

Viszont a borok a korábbak szerzett kóstolási tapasztalataimat felülírva szerepeltek, talán egy-két kivételtől eltekintve. Mindenek előtt cukkini velouté érkezett, lazactatárral, kecskesajt-habbal. Kaptunk meglepetésként a 2008-as Viognier-ből. Friss volt, zöld, kellemes bevezető fogás, a kurkuma, a lazac és a sajthab feldobja, ígéretes kezdet. A bort ismertük korábbról is. Készítettünk már hozzá rizottót is kugler kollégával, igaz, az még egy korábbi évjárat volt. Ez a 2008-as még a hordóst érlelést kapott verzió, míg a következő fogáshoz már az ifjonc, a reduktív 2009-es viognier érkezett. A fogás tigrisrákos céklaravioli volt, petrezselyem pesztóval. Az ázsiai hatás fokozódik. Minimalizált fűszerhasználat, intenzívebb alapanyag-ízek, köztük igyekezet a harmónia megteremtésére. Itt ez rendben volt. És a borral is működött, felerősítették egymás ízeit. A libamáj terrine, vargányás tuille, pirított vajas kalács nevű kompozíció nekem elsőre nem ugrott volna be a kadarkához, de a Kadarka 2008 működött.

Már kezdtem a tökéletességben hinni, amikor a misos rákleves, tengeri süllővel megérkezett, hozzá pedig a Merlot 2008. Ez volt talán az egyetlen fogás, amikor nem éreztem kapcsolatot étel és bor között. Kerestem, igyekeztem találni, kóstolgattam szorgosan, de nem. Kacsaerőlevessel öblítettük le a miso határozott ízeit, a főétel következett: Báránygerinc, konfitált sárgarépa, jázmin rizs. Bár a tányér két húsa között volt némi disszonancia, lévén egyik teljességgel rendben volt, a másik meg még nem volt ebben az állapotában, az ízek összejátszottak a Birtokborral. Kóstoltam én már ezt a 2007-es Birtokbort korábban is, akkor még kócosnak mondtam. Aztán a vacsora előtt bontottam egyet és magam is meglepődtem. Másutt is jókat írtak róla, legutóbbi tesztünkön meg egyenesen az egekbe emelték, ha a 90 pont jelentheti ezt.

A Barbár 2007 még nem volt hivatalos tesztelésen, de nem hiszem, hogy kevesebbet kapna. Sőt. Nekem mostani állapotában a 2006-osnál szebb állapotot mutat, kedvet is kaptam egy palack megbontásához, de hát az emlékezés egy dolog, az alkohol tilalma meg egy másik. De nem tart ez már olyan sokáig, Karácsonyra teli borospoharakat kérek a fámra szaloncukor helyett.

 A passiógyümölcsös karamellkrém lehetne állandóan étlapon, imádtam. Bort nem kapott, de önállóan is teljes volt. Narancsos lacté berry szelet, papamanga szorbet-val, hozzá Syrah 2008. Nem vagyok túlzott híve a desszert-vörösbor párosításnak, az esetek többségében a bor kárára megy, itt nagyot nem tévedtek, de azért ez a syrah szerintem hús mellé szívesebben odaáll.

Mire végére értünk az estének, éjfél közeledett, nekem meg délelőtti kábult alvásba csapott át az álmodozás, amiből a professzor ijesztett fel. Vajon jó jel, ha egy professzorra riadsz fel a délelőtti kábulatból a betegágyadon? Nekem végül az lett. Jóindulatú, nem kell aggódni. Még csak gyógyszer se kell, akár haza is mehet ebéd után. Vagy a szomszédos Pius-templomba, ha katolikus. Azzal el. Kicsit ugráltam volna, de azt ugye még nemigen tudtam, így visszatértem a korábbi álmomba és töltöttem magamnak egy jó nagy pohár Barbárt, az egészségemre.