Amikor a képembe vágják, hogy mekkora baromság nem francia meg olasz, netán spanyol vagy menő újvilági (most épp új-zélandi a trendi) borvidékekkel foglalkozni, és hogy mit is akarok én Villánytól, Isztriától, Szerémségtől, vagy miért járom a világot csupán Suchá nad Parnou lankáitól a macedón hegyekig, csak azt tudom válaszolni: mert közép-európai vagyok.
Amennyire nehezen meghatározható ez a fogalom, annyira van erősen bennem az érzés, hogy ide tartozom. És persze, ismerni kell a világot, a klasszikusokat, szerintem is meg kell tanulni előbb egy jó szonettet írni, ha szabadversben is szeretnéd kifejezni magad a végén, de az ott, nekem az tananyag, érdekesség, legendák és csodák, vagy épp unalmas egyhangúság.
Itt a szív van. Nem adom az olaszrizlinget a legszebb albariño kedvéért sem, ugyanakkor nem zavar az sem, ha mások graševinának vagy épp laški rizlingnek hívják az egyik kedvenc fajtámat. Én ezekben látom a mi jövőnket, a szőlőfajtát viszont sosem nemzetinek tudom be, hanem tájegységekhez kötöm. Van, hogy egy országon belül találom csak meg, van, hogy akár tízen átívelő hálóra lelek.
A Pécsi Borozó Tokajban
Közép-kelet-európaiként, Ausztriától a Fekete-tengerig, az alig ismert lengyel borvidékektől a dalmát szigetekig sokkal több köt össze, mint ami eltávolít. A szőlő és a bor kultúrája mindig azok kérges kezének eredménye, akik tovább látnak a pillanatnyi érdekeknél. Aki a szőlőbe fektet, hosszú távra kötelezi el magát, távlatokban tud gondolkodni is.
A múlt legalább annyira közös, mint saját, a jövőnek még inkább erről kell szólnia. Ezért érdekel sokkal jobban a macedón vranec, a szerb prokupac, a bolgár gamza, a horvát plavac, a szlovák alibernet, a szlovén vitovska, vagy a magyar furmint, mint Bordeaux, Burgundia, Kalifornia vagy Marlborough rendkívül értékes, ám számomra kevésbé érdekes borai.
Portugieser du Monde Pécsett
Ha azok a viszonyítási alap, az rendben van. De nem olyan borokat kell készítenünk, nem lemásolnunk őket. Nem kell követnünk minden egyes trendet. A legjobbat kell kihozni abból, amink van. Tudással, technológiával. És szívvel.
Ez a térség is bőven elég nagy, hogy egy borújságíró elvesszen benne, követni tudja minden rezdülését. Nekem mindig inkább dél felé húzott a szívem, a hazai borok után a sorban az ex-jugoszláv térség következett, közel húsz éve figyelve az ottani történéseket, nem volt hálátlan feladat. Ezek közül is talán a földrajzi közelsége miatt, talán a személyes érintettség miatt, de Horvátország mindig több figyelmet kapott, több horvát borvidéket jártam be, mint magyart (bár ott 66 van belőlük, igen kicsik és sokszor egész közeliek, nem is olyan nehéz többet meglátogatni).
Közép-európai borokkal Bécsben
Nem volt könnyű feladat négy részben összefoglalni, hol is tart most a horvát bor, épp csak az alapokat sikerült közel húszezer karakterbe sűríteni. De az remélem, kihallatszik belőle, többet érdemelnek a horvát borok, mint hogy a turisták csak legyintsenek rá és vigyék kannában a hazait. Bármerre is járunk, kóstoljunk helyit, kóstoljunk jó helyit, egy kicsit figyeljünk arra, mit is iszunk, mit is eszünk és gazdagabb lesz minden utazásunk.
Így leszünk közép-európaiak, így leszünk jó szomszédok, korrekt üzletfelek és tisztességes versenytársak, így élünk ugyanakkor kicsit többet, így mosolygunk majd kicsit többet. Prágában sörözhetünk, de ha bort választunk, legyen az morva rizling, ahogy Szkopjéban temjanika, vagy Zágrábban purtugizec. De koccintsunk egymás egészségére, legyen egy boldog új évünk, Közép-Európa!
Az írás eredetije a WineSofa portálon jelent meg, ahol az apropójául szolgáló cikksorozat is: