A cikkben szereplő összes fotónak az Etyki Kúria a tulajdonosa.

Mindenki ismeri az Etyeki Kúria borait, de viszonylag keveset tudunk rólad. Példának okáért azt sem tudom, hol születtél!

Vadnán láttam meg a napvilágot, a Sajó völgyében, nem messze Kazinbarcikától. Ma ez messze esik minden borvidéktől, de még gyerekkoromban is voltak a hegyen elvadult szőlők. A világ rendje talán úgy próbál helyrerázódni, hogy a közeli Dédestapolcsányban született Herczeg Ágnes, Putnokon pedig a néhai Gál Tibor, ha az Isten elveszi a szőlőt, kompenzál a szakemberekkel.

Milyen borvidékhez tartozott anno Vadna?

A gömöri szőlők futottak le idáig, sőt, ez egy régiót képezett a ma már Szlovákiához tartozó területekkel. Gyerekkoromban Rimaszombatra jártunk át a rokonokhoz, akkoriban még megvolt ott az állami pincegazdaság és a szőlők a Sajó mentén. Ebből napjainkra semmi nem maradt. De nem szomorkodom, mert a világ változik. Egy unokatestvérem a férjével visszaköltözött Pestről Vadnára, telepítettek egy hektár szőlőt, már a borokat is lehet kóstolni, úgyhogy van visszaút a semmiből a Sajó mentén is!

Ez a beszélgetés rólad kellene hogy szóljon, de amit mondasz, nagyon izgalmas! Milyen területek voltak Vadnán?

Háztáji szőlők maradtak a szocializmusban, de előtte komolyabban vehették a dolgot, mert még mészkőbe vájt teraszokat is kialakítottak a szőlőknek a XIX. században. A szomszédos Sajókazán a Radvánszky bárók bortermeléssel foglalkoztak, ipari vágány volt kiépítve a pincéig, onnan szálllították vasúton, tartálykocsikban a bort külföldre. Persze nem csak a bor volt itt érdekes, a sajókazai kastély könyvtárában volt az egyetlen reneszánsz kori, eredeti kéziratos verseskötete Balassi Bálintnak.

Milyen volt Vadnán felnőni? Egyáltalán meddig éltél ott?

Ez egy pici, 600 fős református falu. Mindenki ismer mindekit, az iskolát például úgy próbálták megtartani, már akkoriban is kevés volt a gyerek, hogy osztott osztályokba jártunk, két évfolyam egy teremben. Ez így volt alsó tagozatban, utána már Kazincbarcikára jártam, a mezőgazdasági technikumot pedig Putnokon végeztem el. Szóval én 19 éves koromig Vadnán éltem, ode kötnek a legszebb emlékeim.

Mivel foglalkoztak a szüleid?

Inkább a nagyszülőkkel kezdeném, nagyapámnak Dubicsányban, Sajókazán és Vadnán is volt szőlője, utóbbiban ráadásul két dűlőben is, szóval fontos volt számukra a szőlő, bár a gyerekkoromban már jórészt csak direkt termő ültetvényeket lehetett találni.

Miért pont a nagyszüleiddel kezdted a felsorolást?

Én még a régi világban nőttem fel, a szülők dolgoztak, a nagyszülők voltak otthon, ők neveltek rendre és életre, tőlük kaptam az útravalót, a kritikai érzéket, átadták nekem és a testvéremnek a XX. század teljes vérzivataros történetét. Az anyai dédnagyapám, az 1873-ban született Szabó József pedig világlátott ember volt, miután a századforduló elég kemény terep volt a vidéki parasztembereknek, kiment Amerikába szerencsét próbálni. Dolgozott bányában, ipari telepeken, a pénzt pedig hazaküldte és itthon vásároltak belőle földeket, házat. Jól sáfárkodtak, amire végleg hazajött, már módosabb gazdának számított. Erről a jelenségről szól egyébként Oravecz Imre regénytrilógiája, A rög gyermekei. Dédapám háromszor is kiment dolgozni és háromszor is visszajött. Először földeket vett, amin az itthon maradottak dolgozni tudtak. Másodszor házat, harmadjára néhány gépet. Amikor utánanéztünk Ellis Island-en (ahol a bevándorlási hivatal működött - a szerk.), még azt is megtaláltuk, hogy a második útján a legendás RMS Carpathia fedélzetén utazott.

Izgalmas lehet egy ilyen dédapa történetei közt felnőni.

Mi az hogy! Hét gyereket neveltek fel a dédanyámmal, köztük a nagymamámat, és a leszármazottak, a hét testvér gyermekei és unokái tartják a kapcsolatot. Összejárunk, minden évben hatalmas családtalálkozót szervezünk Vadnán, még a negyed unokatestvérek is ismerik egymást. Nyitányként megtöltjük a vadnai református templomot, száznegyven ember, aztán indul az eszem-iszom és a beszélgetés.

Kanyarodjunk egy kicsit vissza Vadnára. Miután elvégezted a putnoki gépészeti technikumot, mihez kezdtél?

Nyíregyházára készültem, ott képezték akkoriban a repülőgép gépészeket. Beleszerettem a permetező helikopterekbe, mindenáron olyat szerettem volna vezetni. Persze nem vettek fel, de a pontjaim alapján felvételi vizsga nélkül bekerültem a Gyöngyösi Főiskolára. Nem bántam, mert több haverom is oda ment, szóval már a főiskola előtti utolsó nyári szünetben eldöntöttük, hogy mibelőlünk dísznövénykertész lesz. Lelki szemeink előtt megjelent a bárói díszkert fehér kesztyűs kertésze, ahogy pikírozza a muskátlikat, szóval gyorsan elfelejtettem a helikoptert. Mire odaértünk Gyöngyösre, kiderült, hogy nincs dísznövény szak, így lettem általános kertész. A szakdolgozat témájával lehetett szakosodni, lehetett választani a zöldség, a gyümölcs és a szőlő között. A zöldséges tanszékvezető fura figura volt, maradt a gyümölcs meg a szőlő. A szőlészeti tanszékre akkor nevezték ki tanszékvezetőnek Szőke Lajost, ő játszott benne szerepet, hogy oda kerültünk.

Itt már együtt volt a magyar borászat legendás osztálya?

Nem, itt még csak Rakaczki Gabi (a Sauska Tokaj főborásza - a szerk.) volt velem, együtt szüneteltettük a tanulmányainkat fél évvel a záróvizsga előtt, hogy egy teljes évig csak nyelvet tanuljunk. Amikor egy évvel később újra felvettük a fonalat, találkoztunk Liptai Zsoltival (a Pannonhalmi Főapátság főborászával - a szerk.) és Zsurki Sanyival (tokaji borász, aki a badacsonyi Villa Pátzay főborásza is egyben - a szerk.). Velük együtt diplomáztunk és utána indult rögtön a szőlész-borász posztgraduális képzés, ahol már összeverődött az a bizonyos legendás csapat, kiegészülve Magyar Tomival, Ádám Jócóval, Egly Márkkal, Ipacs Szabó Istvánnal, Erdélyi Karcsival. A főiskola csak annyi kritériumot adott, hogy 22 jelentkező esetén indul a képzés, úgyhogy toborzásba kezdtünk a törzshelyünkön, a gyöngyösi Nosztalgia bárban. Képzelheted!

Egyértelmű volt, hogy ti lesztek a jövő nagy borászai?

Dehogy! (nevet) Csak az volt a cél, hogy még egy évig lehessünk diákok és ne kelljen elmenni dolgozni! Persze az egy éves képzés programja is motiváló volt, csupa hazai és külföldi gyakorlat, kóstolók és pincelátogatások, szóval nem unatkoztunk! Először egy szürettel kezdtünk, aztán jött egy osztrák körút, ahol a szó szoros értelmében leesett az állunk. A 90-es évek közepén először szembesültünk azzal, hogy máshogy is lehet ezt csinálni, mint pl. az Egervinnél. Ott, akkor ivott a csapat először olyan pálinkákat, ami elől nem akartunk nyüszítve elmenekülni. Azt követte a német körút, aztán egy nagyobb olasz utazás, ezek után már egyértelmű volt, hogy mi ezzel akarunk foglalkozni.

Tudom, hogy külföldön is dolgoztál, de azt nem, hogyan keveredtél oda.

Szembejött velünk egy hirdetés, hogy lehet jelentkezni külföldi tanulmányútra és mindezt finanszírozza az agrárminisztérium. Pistával (Ipacs Szabó Istvánról van szó - a szerk.) azonnal felszálltunk a buszra és irány az FM! Július végén volt az államvizsgánk és augusztus 10-én már kint voltunk Kaliforniában, ahol persze egyáltalán nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan mi azt elképzeltük.

Mi történt?

Az állam északi részére kerültünk, a Kendall-Jackson egyik nagy feldolgozó pincéjébe, a Vinwood Cellars-hoz. Szüretre érkeztünk oda Pistával, mindkettőnknek 400 dollár lapult a zsebében, gondoltuk elég lesz. Úgy éreztük, mi vagyunk az élet császárai! A kinti életünk egy konferenciával kezdődött, ahol összejött száz hasonszőrű fiatal borász a világ minden pontjáról, borászatokat látogattunk, iszogattunk, beszélgettünk három napig, el is fogyott majd minden pénzünk, de úgy gondoltuk, hogy a konferencia végén majd jönnek a borászatból és már mehetünk is dolgozni. Aztán a buli harmadik napján a szervezők ledobtak elénk az asztalra egy csomó hirdetési újságot, hogy mindenki vegyen ki magának egy albérletet és vásároljon magának egy autót. Mi meg csak pislogtunk egymásra Ipaccsal, hogy mégis miből?!

Nem jól indult…

A folytatás még rosszabb volt! Annyi pénzünk maradt, hogy ketten egy hétre ki tudtunk venni egy szobát, aztán az első munkanapunkon busszal elindultunk a borászat felé, de az utolsó buszmegállótól még hat kilométert kellett gyalogolnunk a pincéig. Volt is csodálkozás, amikor kiderült, hogyan keveredtünk oda! Végül szinte az éhenhalás küszöbén húztuk ki az első fizetésünkig az időt, Pista két hét alatt tíz kilót fogyott, én tizenhatot. Az első időszakban mindent bevállaltunk, túlórát, éjszakai műszakot, csak hogy egyenesbe jöjjünk.

Számodra Amerika a nélkülözésekről szólt?

Eleinte igen, de később már tudtunk utazgatni, sokat kóstoltunk és a pince profizmusából a mai napig profitálok. Hatalmas borászat volt, jól felépített hierarchiával. Mi bekerültünk az elején egy körfejtős csapatba, ez azt jelentette, hogy napi 12 órát körfejtettünk és a végén az egészet átadtuk lefertőtlenítve az éjszakai műszaknak. Aztán amikor véget ért a munka, még volt két hónapunk hátra a vízumból, szóval nem jöttünk haza, hanem lementünk Floridába a narancsszüretre.

Hogyan fogadtak itthon?

Hatalmas mellénnyel érkeztem haza, azt gondoltam, hogy már mindent tudok, világot láttam, szóval csak válogatnom kell majd az ajánlatok közül. Nem így történt. Három hónap után felhívtam Pistát, hogy nála mi a helyzet. Ugyanaz, vagyis semmi. Szóval eldöntöttük, hogy újra megpróbáljuk az amerikai ösztöndíjat! Akkor már Rakaczki Gabi is csatlakozott, így találtuk magunkat 1997 után 1998-ban újra Amerikában.

Hogyan lett ebből a sztoriból egri folytatás?

Gál Tibornak köszönhetően! Tiborral nekünk különös közös múltunk volt, a nagyapáink együtt harcolták végig a világháborút és együtt jöttek haza a fogságból, ráadásul földik voltak, ahogy azt már az elején meséltem. A szüleink is ismerték egymást, úgyhogy amikor apám találkozott vele, elújságolta, hogy „borásznak tanul a gyerek“, Tibor pedig üzent, hogy ha lediplomáztam, hívjam fel. Miután nem találtunk állást az első amerikai út után, fel is hívtam, emlékszem éppen el volt törve a lába, valami horrorisztikus foci sérülés lehetett, úgyhogy az egri kórházban beszélgettünk és felajánlotta, hogy dolgozzak nála. Le is akartam mondani a második amerikai utat, de nem hagyta, azt mondta menjek nyugodtan és utána meglesz nála a helyem. Így is lett, 1999 év elejétől a GIA-nál dolgoztam, Gál Tibor alatt.

Milyen ember volt Gál Tibor?

Karakán fickó volt, nem az a „tanító típus“, inkább a megszoksz vagy megszöksz elve alapján dolgoztunk nála, viszont egyből a mélyvízbe dobott, megtanított, hogy vállaljuk a felelősséget, ami jó lecke volt. Emlékszem 2001-ben felhívott, hogy nem szeretnék-e Olaszországban dolgozni. Elkezdtem hebegni-habogni, hogy ugyan érdekel, de meg kell beszélnem a családdal és át is kell gondolnom a dolgot. Erre azt mondta, hogy „Jó, gondolkozz nyugodtan, tíz perc múlva visszahívlak!“. (nevet) Persze igent mondtam, pár héttel később elvitt Toszkánába, találkoztunk a Pellegrini családdal, ők nem beszéltek angolul, én nem beszéltem olaszul, de Tibor beszélt, ők nagyon mosolyogtak, aztán egymás tenyerébe csaptunk. Amikor hazaértünk Egerbe, Tibor azzal engedett utamra, hogy jó volna megtanulnom olaszul, mit két hét múlva kezdek Toszkánában.

Sikerült?

Nem igazán, a két hetes intenzív tanulás csak arra volt jó, hogy rájöjjek, az olasz nyelvnek semmi köze nincs az angolhoz. De nem volt mit tenni, két hét múlva Tiborral meg volt beszélve egy találkozóm Toszkánában, végigvitt a szőlőterületeken, megmutatta a pincét, ahol a kőművesek még simították a betont a tartályok alatt, aztán odavetette a szőlőben, hogy itt bizony holnap kezdődik a szüret! Úgy is lett, Tiborral végignéztük, ahogy beérkezik az első adag szőlő, ahogy beindul a bogyózó, aztán rácsapott a vállamra, azt mondta, hogy „Egy hónap múlva jövök, nagyon ne baszd el!“, beült a kocsiba és elment. Én meg ott maradtam két pincemunkással, egy 45 hektáros birtokkal és egy 15.000 hektós kereskedelmi pincével, miközben szó szerint annyit tudtam olaszul, hogy bon giorno és vino rosso.

Melyik borászat volt ez?

Az Aia Vecchia Bolgheriben. A saját borok mellett vásároltunk és blendeltünk is, azokat a borokat később olyan partnereink vették meg, mint a Banfi vagy az Antinori. Én például ott készítettem először novello-t, vagyis újbort karbon macerációval. Az olaszok elég lazák, kőkemény üzletemberek, de az életet nem veszik nagyon komolyan. Kérdezte tőlünk a tulajdonos, hogy csináltunk-e már így bort? Tiborral azt mondtuk igen, mire azt mondta, hogy erre most van piac, szóval holnap 500 hektót csináljunk neki. Így mentek ott a dolgok…

Azt hittem a toszkán birtokok a csúcsborokról szólnak.

Valamiből élni is kell! Hatalmas szövetkezeti pincék vannak Olaszországban, ezeket jártuk végig, onnan vásároltuk a borokat, amiket utána a saját pincében házasítottunk, majd azt adtuk tovább, ezekből készültek a nagy nevű borászatok alapborai. Ebből volt a cashflow. Az élvezetet a Bolgheriben lévő pince jelentette.

Meddig voltál Olaszországban?

Négy évig. A végére már nagyon elfáradtam, akkor már több borászat tartozott hozzám, hatalmas volt a hajtás. Gyomorfekélyem lett a napi 16-18 óra munkától, éreztem, hogy haza kell jönnöm. Tibornak is mondtam, neki sem volt ellenére, volt éppen elég hely, ahol szükség volt emberre. Ő pont azt csinálta, amit én, csak sokkal nagyobb méretekben. Megvolt az egri pince, a nagygombosi borászat, indult a Pannonhalmi Főapátság borászati projektje, vitte a Bátaapátiban található Antinori birtokot, szaktanácsot adott Heimannéknak, Tokajban is futott egy projektje, Dél-Afrikában is, Toszkánában több is és éppen akkor indult a romániai Kárásztelken egy új beruházás és gondolkozott egy horvátországi birtokon és azt hiszem egy piemonti borászaton is. Ha ebből nem derült volna ki, hát kimondom: embertelenül pörgött Gál Tibor abban az időben! Úgy volt, hogy Kőszeli Andris (a Jackfall főborásza - a szerk.) jön a helyemre, de az élet máshogy rendelte, Tibor Dél-Afrikában egy tragikus autóbalesetben meghalt.

Hogy alakult a további életed?

Tibor halála után hazajöttem, 2005-ben már Egerben vezényeltem le a szüretet, illetve abban az évben meg is nősültem. Előtte egy évig együtt éltünk Olaszországban, szóval biztos lehettem benne, hogy a jövendőbelim pontosan tudja, hogy miről szól egy borász élete.

Elég zűrzavaros időszak volt az Egerben, nem?

Igen, végül én is elhagytam az egri pincét, egész egyszerűen nem tudtam megélni, váltanom kellett. Ilyenkor a régi csapathoz nyúlunk először, felhívtam Pistát (Ipacs Szabó - a szerk.), hogy nem tud-e valamit, ő mondta, hogy a Vylyan tulajdonosának öccse keres embert Etyekre, így keveredtem Debreczeni Kálmán borászatába. Debreczeni-Ferenczi pince néven futott, Budafokon volt egy bérelt pincéjük, Etyeken 16 hektár szőlő, Szekszárdon pedig további hat hektár. 2006-tól 2009-ig dolgoztam ott, pályára állítottuk a pincét, aztán kaptam egy telefont…

Ez már az Etyeki Kúriás időszak előfutára?

Abszolút! 2008 őszén felhívott egy fejvadász cég, hogy borászt keresnek, több körös interjú volt, végül találkoztam Matolcsy Sáráékkal és 2009-ben már itt szüreteltem Etyeken.

Csak így, pikk-pakk?

Nem tudom, hogy az ő fejükben mi játszódott le, de már akkor is itt volt pl. Babarczi Laci, akivel közöltem, miután átnéztem a birtokot, hogy ez az egész koncepció nem életképes, ennyi bor, ilyen áron nem tartja el a birtokot. Szerintem ez is tetszett nekik, mert leültettek és vázolták a jövőbeli terveiket is. 2010-ben már elkezdtük tervezni a borászat épületét és már megvoltak a soproni területek is, de azokat akkor még Ausztriában akarták forgalomba hozni. A tulajdonosok szerencsére azóta is pozícióra keresnek embereket, szóval minden területnek megvan a felelőse, aki a legjobban ért a saját szakterületéhez. Szuper a csapat, élmény itt dolgozni minden nap!

Eddig úgy tűnik, hogy megtaláltad a helyed az életben, de ha nem borász lennél, mit csinálnál szívesen?

Őszintén? Ezt nem tudom elképzelni. Én annyira a helyemen vagyok, amennyire egy ember csak lehet. Hálás vagyok az életnek, hogy így alakult!