Kérem Várjon!
Cikkek
Egy Tompa hang a borújságírásról
Tompa Imre
2024 October 17.

Mi a dolga egy boros újságírónak, kérdezi az MBK, a Magyar Borszakírók Köre. Jó pár vélemény elhangzott, összefoglaljuk a magunkét és elhatároljuk magunkat néhánytól.

Nyitókép: Salvador Dalí - Dionysos (1967)

1. A borújságíró a borásszal van és a borászokért, ezért elhatároljuk magunkat az olyan véleményektől, hogy ha meg akarják köszönni, hogy értük dolgozol, akkor azt el kell utasítani, ellenkezőleg: megtisztelő, és azt az illúziót kelti, hogy olvassák, amiket irkálunk. Nagyobb baj, hogy mintha a borászok zöme szarna a borújságírásra, nem olvassa a még meglévő (print és online) borújságokat és a sokszor kitűnő blogokat sem. 

2. A borújságíró elsőszámú teendője a közvetítés, a híradás, egy terméknek és a készítőjének a megismertetése, a minőség közvetítése a fogyasztó felé, azaz a borújságíró médium a borkészítő és a piac között, minősíti, egyszersmind promotálja is a terméket. Ha Robert Parker a filctollával odapöttyint Bordeaux térképére, a tőzsdén megindulnak a görbék, vagyis megindultak, mert mondjuk most épp’ konyulnak lefele, a borfogyasztás globális válságának jegyében a francia kormány 200 millió eurót ajánlott fel a borok megsemmisítésére, és 57 millió euróval (21,8 milliárd forint) támogatják Bordeaux-ban összesen 9500 hektár szőlő kivágását, amiből is világosan látszik, hogy a világ megérett a pusztulásra. 

3. Mondjuk mifelénk a borújságírás vékonyan csordogáló izé, a minőségi borról való diskurzus eleve egy szűk szegmensben zajlik, mind a borászok, a gasztró és a média egy szűk layert jelent, egy rétegkultúra, a borkultúra nem hatja úgy át a hétköznapokat és a társadalmat, mint a háború előtt, vagy mint akár ma Ausztriában, pláne a latin országokban. Magyarország már nem borország, a háborút követően megszűnt a hétköznapi borkultúra, erre jön rá a borfogyasztás globális válsága és az aktuális honi anomáliák.

4. Politikai újságíróként azt tanultam, a sajtónak mindig a jelen nem lévő ellenzéket kell képviselnie, tehát a borújságírásnak is kritikusnak kell lennie. Ez egyfelől azt jelenti, hogy hogy ha egy bor szar, azt szépen el kell mondani a borásznak, ügyelve arra, hogy ne alázzuk-bántsuk meg a készítőt. Volt egy csodás zenekritikus, Pernye András, őtőle hallottam, hogy százszor is meggondolja, hogyan kritizáljon meg egy operaénekest mondjuk, hogy ne bántsa meg. (Valszeg Latinovits halálában is része leletett az MGP által róla írt Bozzi úr-kritikának, már ha tényleg öngyilkos lett). Ehhez tudni kell kóstolni, szakszerűnek kell lenni, amihez folyamatosan kell olvasni-tanulni és mindig elmenni a pincészetekhez, ott lehet a legtöbbet tanulni. És durwa sokat kell kóstolni, nem inni, kóstolni, nemcsak a borhibákhoz, az egyensúlyhoz, a hordóhasználathoz, az árnyalatok detektáláshoz, hanem az edáfikus gyökerekhez és a vinifikáció biokémiai és technológiai árnyalataihoz is ajánlatos konyítani. De fontos tehát, hogy a minőségi kifogásokat diplomatikusan illik jelezni. Mondjuk egyszer egy kiváló alapanyagot kóstoltam Egerben, izzó magma volt, de olyan dohos volt, hogy nem hittem a szememnek, vagyis a számnak, vagy mi, mondom a borásznak, hogy de hát ez hihetetlenül dohos, mire úgy megsértődött, mint a fene. Ekkor tanultam meg a pincevakság fogalmát. Szóval udvariasnak kell lenni. Évszázadokig nem mertem megmondani egy amúgy képzett, kitűnő borembernek, hogy teljes tévedésben van, borműveletlen volt, egyáltalán nem ismerte a külföldi borokat, ami abszurdum, és úgy akart más lenni, nem ipari és híg cuccokat készíteni, hogy a teljes érésen túl szüretelt, majd szárazra kierjesztette a borait, melyek a kései szürettől, a héjon áztatástól és a seprőn tartástól finom és ihatatlan, likőrszerű holmik lettek 16 %-os alkoholokkal, pont akkor, amikor a piac a gyümölcsös, könnyed és alacsony alkoholú borok felé fordult, meg is bukott, mint a Rottenbiller. Végül annyi év után, amikor agyonhallgattam inkább a dolgot, virágnyelven elmakogtam nagy óvatosan a véleményemet, sikrerült nem megsérteni, és, barátságunk töretlen, btw azóta felhagyott a borászkodással. Ismételjük: az udvarias hang nagyon fontos szempont tehát.

5. További funkció a bor körüli kulturális kontextus ismerete. A bor önmagában csak bor, az őt körülvevő kultúra és kontextus legalább olyan fontos és érdekes, mint a bor maga, aminek a leírása egy bekezdés, és a borászok is érdekesek: pozitív népek, akik rendre átélik, hogyan terem a szőlő, teremtenek a természetben, átélik, hogyan lesz a szőlőből bor, mindezt a világ legszebb tájain, mert a borvidékek a legszebb helyek. A jó borújságíró művelt, nem szakbarbár, kulturális kontextusba tudja helyezni a palackot és (Vagesz kifejezésével) jó az írókája. Nem szakcikket ír, mert a fogyasztónak ír, nem a borásznak, de szakmailag hibátlannak kell lennie persze. 

6. Nyelvében kerülnie kell a túl szofisztikált, tündérfing-típusú, lila halandzsát, mindig az első benyomásra hagyatkozva, a mellette ülő ítészt és más véleményét figyelmen kívül hagyva a saját benyomását kell magabiztosan leírnia, esetleg egy szemléletes, netán mulatságos metaforában foglalva össze a bor karakterét, mivel a fogyasztónak írunk, nem baj, ha szakszerű, de nem unalmas a borleírásunk.

7. A kritikának nemcsak egy sikerületlen borral vagy téves szemlélettel szemben érdemes megnyilvánulnia, hanem a körülmények, a jogi tér, a rossz szabályok-törvények és az egészségtelen gazdasági-pénzügyi folyamatok azonosítása révén az állammal szemben is, amely  első számú felelőse az energiaáremelésnek, a változatlanul magas inflációnak, a bekerülési költségek növekedésének, az adminisztráció abszurd mértékének, és a borújságírónak elemeznie kell a válságok, az alacsony szőlőárak és az alacsony borárak okait, a bormarketing felvetette változatlanul nem megnyugtató kérdéseket satöbbi, satöbbi, tehát az aktuális válság jelenségeit, rámutatva a felelősökre. Ismételjük: a borújságíró a borász oldalán áll, nem az államén, nem elégedhet meg a minőség közvetítésével-promotálásával, az edukációval és a bédekkerek szakszerűtlen, felületes és hurráoptimista hablatyaival.   

8. Mérhetetlenül fontos a külföldi borok, borászok, borvidékek és borkultúrák ismerete, nincs magyar borászkodás a borkülvilág ismerete nélkül, nem mi találtuk ki a spanyolviaszt. A bortermő területek drámai redukciója ellenére (a gengszterváltáskor még 138 ezer hektárnyi szőlőt termett, ma 59 250 hektár van),valamint a borkultúra leszűkülése és az aktuális válságjelenségek ellenére  szédületes, gyors és örvendetes fejlődést produkált a magyar borkultúra a rendszerváltás óta, itt-ott megérintve a világszínvonalat, a borvidékek az ország legjobb részei,  a magyar bor újjáéledt, a fogyasztók is fejlődnek, nemcsak a borászok és a borúságírók, újra fejlődik a magyar borkultúra, ha nem is hatja át a társadalom és a hétköznapok egészét, a magyar bor újra igazi örömforrás. A borújságíró végső célja a borkultúra fejlesztése, hogy újra eljussunk valahova ide: „A nagy gasztrokultúrákban lefegyverző, ahogy a hétköznapi emberek is teljesen képben vannak. Nagy élményem: áll velem szemben a brüsszeli piacon az osztrigás ember, durva, faragott arcú klasszikus tengeri paraszt, szóval, nem mondanám finom gourmet-nak, akinek van három féle osztrigája, és ezekhez magától értetődően három különböző bort kínál. Ami passzol. És ha látja, hogy ez téged nem érdekel, akkor finoman megvet. Ezt hívják kultúrának.” (Esterházy Péter)

A cikk elsőként a BORIGO magazin 2024. augusztusi számában jelent meg, azonban illeszkedik a magazinunk által megkezdett vitához, aminek az előzményeit itt és itt és itt és itt lehet elolvasni. Az írást a szerző és a BORIGO magazin főszerkesztőjének a jóváhagyásával közöljük.