A sörkultúrájával épp az UNESCO-s világörökségi státuszra benevező Csehországban jelen állás szerint 545 sörfőzde működik, a kis mikrofőzdétől a pilzeni legnagyobbakig – a rendszerváltást követően még Magyarországon is volt majdnem ennyi főzde, de miután privatizálták a legnagyobb sörgyárakat és bevezették a jövedéki adót a sörökre, elég gyorsan kétszámjegyűre csökkent a számuk. A magyar sör emiatt évtizedeken keresztül egyet jelentett a nagy gyárak continental lagernek nevezett íz- és izgalommentes világosával, ami legfeljebb 30 fok mellett, jégbehűtött pohárban, 2-3 decis mennyiségben értelmezhető, miként a spanyol Cruzcampo, az olasz Peroni és társai sem élvezhetők másként. 

Változást ebben 2011-ben a budapesti Főzdefeszt hozott, amikor a talpon maradt főzdék együtt kiálltak a közönség elé, mutatva, hogy igenis léteznek még, van némi alternatíva – innentől datálják a hazai ún. sörforradalom kezdetét, ami mostanra oda torkollott, hogy Szekszárdon nemzetközileg is kiemelkedő söröket főz a Brew Your Mind csapata, hogy befektetők már nemcsak a legtöbbször pénztemetőnek számító borászatokban, de sörfőzdékben is látnak lehetőséget, és hogy a számtalan kraftsörrel a budapestiek ízlelőbimbóit annyira sikerült elfárasztani, hogy van, ahol már osztrigás sörrel is próbálkoztak, csak hogy tudjanak valami újat mutatni. 

Az alapok azonban továbbra sincsenek rendben: ugyan a nagyüzemi mezőny is megpróbált alkalmazkodni a drágább és igényesebb konkurenciához és egy fokkal jobb söröket gyártani, sőt, akár kitekinteni más stílusokra, megtéve a kukoricát az eddigi ízek bűnbakjának, de amíg továbbra is jellemzően komlókivonatot használnak komló helyett, szavatossági időben pedig a végtelen a cél az ízélmény és a frissesség rovására, a gyárak és nagykerek pedig akár hónapokon keresztül tárolják tűző napon a söröket, semmi remény arra, hogy érdemben jobbat kapjunk. 

A kraftsörös mezőnyben se nagyon, ott mással van gond, ha alapokról van szó, a magyar főzdék nagyrésze ugyanis távolabbra tekint inspirációként, nem a környékre: holott Csehországban, de akár már jobb szlovákiai kocsmákban is friss és tisztaízű lágereket kapni és szépen fel lehet építeni egy sort kezdve az ivós, szomjoltó 10-essel, utána a 11-essel (mint amilyen például a Pilsner Urquell is, ami itthon kizárólag akkor hozza ugyanazt a szintet, mint ott, ha tankból kínálják, a pénz és a piac által kikényszerített szavatossági idő nagy úr), majd a komplexebb 12-essel, esetleg benevezve egy pohár már félbarna 13-asra vagy mondjuk pale ale-ekre is a végén. Ehhez képest itthon lágereket alig főznek, kicsit műfaji lenézésből, kicsit pedig technológiai hiányosságokból, komlók terén pedig eleve nem nagyon rendelik a cseh lágerek zseniális, mellesleg az UNESCO-világörökség által egy ideje védett Žatec/Saaz-komlóját, mert akkor már inkább a malátásabb németországi, jellemzően bajor világosok jelentik az inspirációt. (Igaz, a Brew Your Mindé még így is kiváló: a Szekszárd Helles nagyszerű ivósör.) A magyar sörök emiatt se nem ivósak, se nem egyediek, nincs tipikus, csak erre a régióra jellemző magyar sörtípus, érdemi hazai maláta- és komlótermesztés hiányában pedig saját alapanyag se nagyon van: a magyar sör ezért jobb híján trendeket másol, közönségigényt szolgál ki. 

Logikusan le lehetne ebből vezetni, hogy a magyar sört eszerint nem kell annyira erőltetni, ha egyszer számos autochton szőlőfajtánk, izgalmas borvidékünk és ezekre épülő borkultúránk van – de egyrészt ma már az se nagyon, a kocsmakultúra pedig most tűnik el, másrészt pont a régiónk legirigyeltebb népei, a csehek és morvák mutatják meg, milyen szépen élhet egymás mellett a sör és a bor kultúrája, hiszen Brno/Brünn utcáit járva egy hosszabb este alatt végig lehet kóstolni nyolc-tíz helyi főzdét vagy akár tíz morva pincészetet is a belvárosi borbárokban. 

Ilyet látnánk ma kicsiben Pécsen is, ha hirtelen rózsaszín köd lepné el az agyunkat: a nagy és ismert, egy ideje a minőség iránt is érdeklődő pécsi sörfőzde mellett ott a külvárosi legenda, a Steamcraft (róluk bővebben itt) és van egy harmadik versenyző, a Pécstől északra, az Orfűi-tó mellett található magyarhertelendi Kapucinus sörfőzde, amely 1994 óta végig családi tulajdonban készít egyre többféle sört. Ha tehát elfogadjuk a magyar sört olyannak, amilyen, igyunk legalább deklaráltan helyit és olyat, amibe csak az kerül, ami a német tisztasági törvény szerint szükséges. A Kapucinus ugyanis nemcsak vállaltan a keményebb mecseki vízből főzi a söreit, de szűretlenül, rövid, legfeljebb 30 napos szavatossági idővel gyártja őket és elvárja mindenkitől, aki forgalmazza őket, hogy a sörök végig hűtve legyenek tárolva – elvégre ők is frissen tölti akár palackba, akár hordóba szállítás előtt. Mivel a sör frissen jó, a cél az, hogy a fogyasztó a lehető legjobb állapotban találkozzon vele. 

A pécsi Cornel’s borbár történetének első sörkóstolóján ők voltak nemrég a vendégek, és hoztak vagy tíz sört, köztük számomra értelmezhetetlen, de egy kóstolás erejéig azért bőven érdekes gyümölcsös söröket, mint a mangós vagy vérnarancsos IPA-t, kivis lágert, barna meggyes sört vagy épp kék (!) lágert – a mezőnyből mindössze egyet ajánlok, azt, ami a legjobban tetszett nemcsak nekem, de a komplett közönségnek is, megelőzve a Rock Me nevű East Coast IPA-t vagy a már számos pécsi kocsmában közönségkedvenccé vált Illuminator nevű hoplágert. (A többit a főzdében lehet nyugodt körülmények között, elmélyülten végigkóstolni – például a Fishing on Orfű alkalmából –, nagyszerű sörteraszuk van, tartanak koncerteket is, plusz a magyarhertelendi kocsmában is ott a sörük.)

Ez pedig a Frau Luther nevű vörös hopláger, amely kicsit a nemzetközi színtéren feledésbe merült, de helyben azért rendesen fogyasztott nürnbergi vörös sörökre emlékeztet. A név nem véletlen és köze is van a nürnbergi sörökhöz, ugyanis egy református rendezvény felkérésére készült és végül a nagy sikernek köszönhetően a repertoár állandó része lett: Nürnberg márpedig a reformációval az egyik leginkább összefonódott németországi város. Miután Frankföld is már jobban figyel a csehekre, mint délebbre a bajorok, azt teszi ez a sör is, mert valamennyire a cseh lágerek tisztaságából és egyértelműségéből is van benne, illatban szépen jövő malátával és komlóval, citrusokkal, érezhető kesernyével. Ha valaki engem kérdezne, ebből a sörtípusból csinálnám a magyar ivósört, elvégre láger ugyan, de érezhetően már több azért, és így sem magas az alkoholja, a színnel meg a legkevésbé se lenne probléma, simán kommunikálható, hogy a magyar szenvedélyes nép, a vörös benne van a zászlóban, a vérben, a borban meg a paprikában is. Bárhol, bármikor lehetne inni.

A szerző amellett, hogy Hosszúhetényben művel szőlőt, a közép-európai és balkáni dolgokkal foglalkozó Gemišt hírlevél alapítója, ez a cikk is ott jelent meg elsőként.