Előszeretettel hangoztatjuk, hogy borivó nemzet vagyunk.

Vajon tudjuk ezt számokkal is igazolni? Milyen formában, milyen típusú borokat iszunk? Nézzünk csak utána!

Az éves - kb. 26 liternyi - borfogyasztásunkkal a tisztes középmezőnybe tartozunk az Uniós átlagot tekintve, míg a hagyományos borivó nemzetek közt már csak a vert mezőny az osztályrészünk. A WHO adatai szerint is inkább vagyunk alkoholisták a világ nyolcadik legnagyobb alkoholfogyasztóiként, éves szinten fejenként 13,3 liternyi alkoholegységgel. Ezt bontásban nézve is csak harmadik helyen szerepel a borfogyasztás nemzetünk életében, a sör és az égetett szeszek után. Beszédes az is, hogy a sör áll az első helyen, éppen az az ital, aminek a készítése számít legkevésbé hagyományosnak kultúránkban. Ennyire vagyunk tisztában örökségeinkkel, ennyiben ápoljuk azt. Az égetett szeszeknél is erős bennem a félsz, hogy túlnyomórészt nem minőségi pálinka, hanem olcsó tömények formájában vesszük magunkhoz ezt a mennyiséget. 

Végül nézzük mindezt a borra vetítve. Megnéztem az átlagos borárakat közvetlen szomszédainkhoz viszonyítva (nem az Uniót vettem alapul, a csoportos harakirit megelőzendő), illetve exportboraink tekintetében: jelentem mindkettőben hátul kullogunk, egyedül Ukrajna előz meg a képzeletbeli szégyenlistán. Azaz ne legyenek illúzióink annak terén, hogy túlnyomórészt milyen borokat iszunk, nyilvánvalóan a lőrét, örülhetünk, ha az egyáltalán magyar alapanyagból származott. 

Kit akarunk becsapni? 

Ellenben nem szeretnék kizárólag a rossz hír hozója lenni. Még mélyebbre ásva próbálnám feltárni a probléma gyökereit, illetve némi javaslatot is tennék azok megoldására. 

Szent meggyőződésem, hogy a legnagyobb bajt az általános edukációs szintünk okozza. Hiszem, hogy minden ember eredendően fogékony a jóra, csakhogy egyszerűen meg se tapasztalta, mi a különbség egy tisztes minőségi termék és az ipari tömegcikkek között. Ezt szokás (gasztro-)kulturális gettóként aposztrofálni: annyira hozzászokunk az igénytelenhez, hogy ha egyszer mégis kilépünk ebből a hamis komfortzónából, a rossz beidegződéseink, rögzült szokásaink akadályoznak minket abban, hogy evolúciósan elkorcsosult, de a dolgát azért még elvégző érzékszerveink parancsát feltétel nélkül elfogadjuk. 

Mielőtt a kedves olvasó gondolatban rám ragasztaná az elitista sznob címkét és rögvest felmentené magát azzal, hogy ebben őt anyagi helyzete akadályozza, el kell, hogy keserítsem: ez messze nem csak pénz kérdése. Tisztában vagyunk mitől jó egy alapanyag? Járunk piacra? Felismerjük a nagybani és a valódi őstermelői portékát?  Összevetette őket minőségükben is?  A hiper-szupermarketekről nem is beszélve. Ugye nem gondolja senki, hogy a kényelmesebb bevásárlást és az olcsóbb árakat szerelemből nyújtja nekünk a multi? Az olcsóságnak ára van, hogy ezzel a képzavarral éljek. 

Sommázva tehát,

a tudatlanság és a jóra való restség inkább gátja

a minőségibb ételnek, életnek, mint az alacsony fizetésünk. Ez egy rossz hír annak, aki a lehető legkevesebb utánajárással, a kényszerű saját tapasztalás nélkül igyekezte eddig ügyes-bajos dolgait intézni. Ebben se hagyatkozhat másra, szóbeszédre, a legkisebb ellenállásra, mint ahogyan az élet többi területén se.

Ezen a ponton elérkeztük egy újabb alapvető problémánkhoz: a felelősségvállalás hiányához. Nem csak egyéni-, hanem rendszerszinten se oldja meg más helyettünk a gondjainkat. Felháborodunk, amikor halljuk hogy hamis, lejárt szavatosságú, esetlegesen egészségre ártalmas terméket foglal le az arra szakosodott hatóság? Pedig a nagyobb baj az, hogy a szúrópróbaszerű vizsgálatig egyáltalán elvegetálhatott azok termelője, kereskedője. A természetes immunrendszerünk nem szűrte ki már előbb, ingerküszöbön innen maradt, hiszen jó áron kaptuk. Szokták mondani, hogy a pénztárcánkkal szavazunk, ez esetben az illetőt mi juttatunk be a prosperálás képzeletbeli parlamentjébe. Érdemtelenül, mint az később kiderült számunkra. Az ilyen szituációkban vaskos büntetésért kiáltunk, szigorúbb szankcionálást várunk el, ahelyett hogy némileg magunkra ismernénk, mint hallgatólagos bűnpártolókra. 

Ismét rossz hírem van, a hatóságok, a szabályozások nem oldanak meg helyettünk semmit. Egyénileg vagy közösségi formában

nekünk kell előmozdítani, keresztülvinni,

majd végül kikényszeríteni jogos elvárásainkat. Egy működő demokráciában ez alapvetés. Ha részese vagy, ha magadénak érzed, előbb is teszel érte, jobban vigyázol rá. 

Mióta folyik mindenhonnan a mantra, hogy együnk helyit, minőségit? Ezzel jót teszünk magunkkal, egészségünkkel, a vidékkel és gazdaságunkkal. Klasszikus win-win szituáció papíron. Ezt viszont összefüggéseiben kell megérteni, azaz használni kell közben a fejünket, némileg elmélyülni a témában. Értem én, hogy a nagy többség inkább rövidebb, tömörebb üzenetekre fogékony. A trend- vagy mintakövetés, a tömegkultúra nyelvezete előbb ér célba. Ez viszont már a reklámszakemberek, marketingbubusok hatásköre. Illetve annyira az övék se, elnézve hány dolog jutott el szélesebb rétegek ingerküszöbéig: irsai olivér meg rozéfröccs, esetleg drága villányi nagyágyú ajándékba, kihagytam volna valamit?

Nem ezekről beszélek, hanem arról a szűkebb rétegről, akiknek igénye és szándéka van minőségit enni-inni. Akiket "gasztroértelmiségként" aposztrofálhatunk, akik általános véleményformálók lehetnek. Csakhogy az amúgy is rétegműfajnak számító berkeken belül is nagy a széthúzás, nem cáfolunk rá a sztereotípia formájában ránk aggatott össze nem tartásunkra. Vagy ellenállni a pillanatnyi csábításnak, amikor a trend hullámai ellentétes irányúak a közös utunkkal, csak éppen rövid távon jövedelmezőbbek.

irreális, indokolatlan és időszerűtlen.

Mi most a teendőnk, visszafordíthatjuk-e a hajót? Nyilván igen a válasz, ha hiszünk még az országban, tartalékainkban és abban, amit csinálunk. Különben nem érdemes csinálni. Közelíteni a távolodás után. Meg- és letisztulni. Oktatni és nem kioktatni. Az öncélúságot magunk mögött hagyni. Amihez külön magyarázat, mellékelt használati utasítás szükségeltetik, arra egyelőre nincs szükségünk. Egyszerű, közérthető és szórakoztató kell hogy legyen, ami a kezeink közül kikerül - nem csak szűk célcsoportok számára. Az igazi kihívás megtalálni és megcélozni a közös halmazt a felvállalható és a piacos közös határmezsgyéjén. Kompromisszumot és békét kell kötni egymással, majd végérvényesen felszámolni a lövészárkokat.