A kelet-szarajevói buszpályaudvar, ami amúgy a város legnyugatibb pontján van, csodásan fest háromnegyed hatkor. Minden zárva, sehol egy árva lélek. Hétkor aztán felbukkan két didergő kínai, ők Újvidékre tartanak. A jegyet a buszon lehet megvenni, de ehhez előtte peron-jegyet kell váltani egy nénitől, valahol az épületben. Ami zárva van.

A 22-es csapdája. Nincs más megoldás mint a türelem és a kényszeredett mosoly. Végül 6.15 helyett 6.30-kor el is indul a busz és csodák csodájára én is feljutok rá. Azt gondolom, meg sem állunk Visegrádig, pedig a kalandok még csak most kezdődnek…

Először is, úgy 7 óra körül a busz bekanyarodik a szállásomtól 10 percre lévő belvárosi pályaudvarra, hogy felvegye az ott várakozókat. Ez az a megálló, ahol az én buszom NEM ÁLL MEG, ezért keltem fél ötkor és fizettem hatezer forintot Mirzának, hogy kivigyen a város legtávolabbi pályaudvarára. Bosszúból előveszem a szalámis szendvicsemet, hátha a muszlim sofőrt megüti a guta a szegedi disznóhús láttán. Nincs szerencsém. Vagy immunis rá, vagy nem Allah követője az ürge.

Ahogy elhagyom kelet felé Szarajevót, az éjszaka lassan hajnalba, majd reggelbe fordul. Először az ég vált szürkére, aztán kékre, élénk hátteret adva a szürke felhőknek, majd a felhők öltöznek citromsárgába, jelezve, hogy a nap már felbukkant, csak a szűk folyóvölgyekbe nem jut le a fénye. Végül megpillantom, jó ötszáz méterrel az út felett, jobb kéz felől az első kivilágított sziklaszirtet, ahogy fenségesen éppen a napot köszönti, miközben alattam mélyen egy kecses ívű oszmán híd alatt szalad a folyó a még félhomályba vesző Szarajevó felé.

A busz kellemesen rázkódik, elszenderedem. Csak hébe-hóba ébredek fel, hol arra, hogy letérünk az útról és kenyeret szállítunk egy étterembe, hogy arra, hogy süteményeket viszünk egy esküvőre. A sofőr szemmel láthatóan mindennel üzletel. Végül egy kisvárosban arra ébredek, hogy állunk egy megállóban, a busz üres és a sofőr lent éépen átpakolja a hátizsákomat egy másik buszba. Szédelegve leszállok és kérdőn nézek rá. - This bus! - mutogat a másik járműre, aztán elsétál inni egy kávét.

Egy óra múlva, Hladila falucskánál szintet lépünk. Először is a polgármester vezetésével felszáll az egész falu. Egy csinos, fiatal lányt kísérnek az esküvőjére a szerbiai Cacak-ba, lábasokkal felszerelkezve. Másfelől a lány apja, bőrkabátos, törökös arcélű barna bőrű, ősz hajú, bajuszos férfi beül vezeti a buszt. Az eddigi sofőr hátrasétál és békésen elalszik egy ülésen. Eközben felbukkan mellettünk az eddigi patakoknál jóval nagyobb, méltóságteljes Drina, fölötte a völgyben kormoránok repülnek V alakban dél felé.

Visegrádon először úgy tizenhat esztendősen járhattam, gondolatban. Akkor olvastam Ivo Andrić remekművét, ami egy híd történetén keresztül meséli el egy közösség történetét. Amikor tavaly először láttam személyesen is a hidat a Drinán, szinte megbabonázott a látvány. Másodjára inkább az tűnt fel, hogy a híd nem vált műemlékké, ma is aktívan használják, engem is a lábánál tesz ki a busz, még mindig ez a legrövidebb út a városba. Kelnek át rajta az emberek oda-vissza, úton Focába vagy megérkezvén Szarajevóból, fiatal lányok és idős bácsik, asszonyok és gyerekek, reggel és este. Jó érzés látni, hogy van, ami nem változik. A híd melletti hotelben pocsék a reggeli, de cserébe jó a kávé. Zaccos, szirupos és fahéj illatú. Mintha csak Anatóliában lennék.

Innen már csak egy gyors ebéd, két óra várakozásteli üldögélés a folyóparton, majd öt óra zötykölődés egy kisbuszban választ el attól, hogy átlépve a víz- és éghajlatválasztót megérkezzek a Dubrovnik közelében fekvő hercegovinai Trebinjébe, Jovan Dučić városába. Már sötét van, úgyhogy a látnivalókat reggelre hagyom, csak egy gyors csevapra és egy pohár vörösborra van időm alvás előtt. A Podrum Aćimović Vranacára esik a választás, fűszeres illatú, könnyed hangulatú, friss és nagyon jól iható vörösbor, korrekt áron. A cimkén nem találom az évjáratot, úgyhogy egy fotó kíséretében az instagramon kérdezem meg a borászatot, hogy vajon a trebinjei Kolo étteremben melyik borukat tartják. Legnagyobb meglepetésemre 3 percen belül válaszolnak. Kettőezertizenhat. Jó évjárat lehetett Hercegovinában, ha ilyen frissek maradtak a borok…

Ha tetszett az útinapló, itt elolvashatja az öt napos út többi beszámolóját is: 1. nap, 2. nap, 3. nap, 4. nap, 5. nap